A lelkiismeret aranytükre III.

 2010.01.01. 15:47

A kínaiak a gonosz szellemek távoltartására régebben mellükön és hátukon
tükröt viseltek, amelyet azonban újabb időkben már csak kerek avagy
négyszögletes hímzés helyettesített.  Ez élénken emlékeztet a magyar nép
hasonló célú tükörviselésére, valamint az árpádkori vitézek melltükrére is.
Ugyancsak a kínaiak az ajtószárnyakra kívül tükröt tesznek, szintén a gonosz
szellemek távoltartására.  Ez a magyarázata az ajtószárnyak ma már ritkán
kerek, többnyire rombus avagy négyszögletes táblái mai magyar tükör és német
Spiegel nevének is.  Valamikor tehát ezeken valóságos tükrök voltak.  A
magyar népnél ezen ajtószárny- vagy kapuszárnytükrök helyén ma is igen szép
sugárzó napábrázolatokat látunk.  A sugarak néha kisebb deszkákból, néha
lécekből vannak igen szépen és ügyesen alakítva.  Különösen igen szép ilyen
sugárzó Napokat látunk Csík-megyében a nagykapuk szárnyán, ahol ezeket
valóban "fölkelő Nap"-nak nevezik is.  Szinte bizonyos tehát, hogy a
napábrázolatok korongja valamikor fémtükörből képeztetett.  Ma már csak
fából valók vannak.  Mindez azután, ősvallásunk hanyatlása korában, azon
babonának szolgált alapul, hogy a gonosz szellemek és boszorkányok magukat a
tükörben megláthatván, kerülik a tükrös kapujú, tükrös ajtajú házakat, ilyen
házakba be nem mennek.  A gonosz szellemek és gonosz emberek távoltartása
gondolatára emlékeztetnek egyébként a székelykapuk ezernyi változatban
előforduló ilyen föliratai is :  "Ha jó szíved, neved, e kapun bejöhetsz, de
te álnok, föl s alá elmehetsz."  Vagy :  "Igaz ember, e kapun bejöhetsz, de
te gonosz, bármerre elmehetsz."



Őseinknél eredetileg a gonosz szellemek is csak költői megszemélyesítések
voltak.  Megszemélyesítették például a Gonoszságot, Hamisságot, Hazugságot
stb.  Ennek emlékét népmeséink is fönntartják még, amelyekben az ilyen
megszemélyesítések mint Kevélység, Szívesség, Igazság stb. ma is
ismeretesek.  Ugyanígy megszemélyesítették, gonosz szellemekként a
betegségeket avagy például a Természet ártó erőit is.  Világos, hogy csak a
szellemi hanyatlás bekövetkeztével válhattak az ilyen költői
megszemélyesítések tényleg létezőnek képzelt szellemekké, emberszerűnek
képzelt alakokká.  Amely költői megszemélyesítéseket tehát eredetileg csak
jelképesen értve távolította el a tükör, míg utóbb az ilyen gyönyörű
jelképezésekből szánalmas babonák lettek.  Az eredeti értelem ez volt :  A
lelkiismeret megvéd bennünket bűnök elkövetésétől, bűntelen élet pedig távol
tart tőlünk minden gonoszságot, valamint megvéd még a betegségektől is, mert
hiszen a betegségek is főkép bűnök, mértéktelenség, lustaság, tisztátalanság
következményei.



Vikár Béla "A magyar népköltés remekei" c. gyűjteményében az "A cigány baja"
és a "Legénység és házasság" című versekben olvashatjuk :

Nem félek én senkitől,

Csak a fényes tükörtől.

Mert ha bele tekintek,

Fekete ördögöt látok.



Világos, hogy itt csak a móka kedvéért került az elszánt, senkitől sem félő
gonosztevő helyébe a feketeképű cigány.  Eredetileg arról volt szó, hogy az
elszánt gonosztevő senkitől sem fél, csak a tükörtől, vagyis saját
lelkiismeretétől, amely visszataszító gonoszságát, azaz "rútságát", illetve
"feketeségét" mutatná meg neki.  A néprajzi tudomány szerint e változás
teljesen okszerű (logikus), mivel népünknél ma a cigány javíthatatlan
bűnözőként ismeretes, főként tolvajként, de mint aki néha gyilkosságra,
gyermekrablásra és az így szerezett gyermeknek koldultatás céljábóli
megcsonkítására is képes, továbbá mint aki minden komolyabb munkára
képtelen.  De mindezek mellett a cigánnyal kapcsolatban népünknél sohasem
hiányozik a mókás, komikus színezet sem.



Más, valószínűleg egykor hosszabb elbeszélő költemény befejező sorai ezek :

Ezerhatszáz fölött hatvanötödikben,

Karácsony havának harmadik hetiben,

Irám ez verseket nőtelenségemben.

Ki hasonló hozzám, jól tekintsen ebben,

Mint igaz színt adó világos tükörben,

Meglátja, teendő mit legyen éltében :

Jobb neki maradni ifjú legénységben.



Habár itt tehát már csak nevettető szofizma tulajdoníttatik a tükörnek (ami:
hanyatlás), mégis az egész még híven őrizi azon gondolatot, hogy a tükör az,
amely bennünket az élet útján kell vezéreljen.



Egy erdélyi csángó-magyar népmesében (Horger Antal: "Csángó népmesék" című
gyűjteményben "A magas fa gyümölcse") Tündér Ilona a mese hősének útjára
tükröt ad, hogy őt ez vezérelje.  A mese hőse az erdőben eltéved.  "Most nem
tudta, merre menjen.  Gondolt egyet, elévette a tükröt és belenézett.  Hát
látja Tündér Ilonát hogy mutatja a kezével, hogy menjen jobbra," stb.
Vagyis a tükör vezeti őt, amely tehát mintegy azonos Tündér Ilonával
magával.  Tündér Ilonának, az emberiség ősanyjának is van tehát tükre, de ez
az ezüsttükör.  A mese minden itt idézett szavának mélységes, jelképes
értelme van, bár erről népünk ma már semmit sem tud, csupán őrizi,
öntudatlanul is, hűségesen a több ezredéves, ősi hagyományt.  De mi,
ismervén már mythológiánkat, mindent igen jól megértünk :  "Az erdőben
eltévedni" = letérni az igaz útról, rossz útra térni, fejünket rossz
cselekedetekre adni.  Míg az "utazás" itt az élet útját jelenti.  "Jobbra
térni" = a jó, vagyis az igaz útra térni, arra visszatérni.  Vagyis :
Tündér Ilona tükre, azaz Ilona maga, őt az igaz útra visszatéríti.  E
meseindítékunk (motívumunk) azonossága azon japáni hitregével, amely szerint
Amateraszu Napistennő Niniginek tükröt ad, igen föltűnő.  Az adományozás
célja kétségtelenül ott is ugyanaz, mint nálunk, hogy ugyanis: a tükör
legyen az első japáni császárnak és az utána következő császároknak:
vezetője.  Illetve, hogy annak sugallata, tanítása szerint, vagyis tehát:
lelkiismerete szava szerint, uralkodjon.



Horger Antal gyűjteménye egy másik meséjében ("Tündér Ilona és az aranyhajú
fiú"):  "Van Tündér Ilonának olyan tükre, amely magától szól és mindent
megmond a világon.  Úgy hívják, hogy Mindentudó Tükör."



Tündér Ilona s az Áldott Nap tükre között azonban a különbség nem csak az
volt, hogy az egyik ezüstből, a másik aranyból való volt, hanem az is, hogy
a Napé kissé domború felületű volt, azaz hogy a sugarakat szórta, Ilonáé
ellenben kissé homorú felületű s ez a sugarakat gyűjtötte, azaz szedte. Bár
ezen domborúság, illetve homorúság csak igen csekély volt tehát, mert
különben a tükör torzított volna.  Őseink szimbolikája szerint ugyanis a
szórás, valamint a magvetés, hímnemű cselekedetek voltak, míg a szedés,
gyűjtés, fogadás: nőneműek.  Ugyanígy minden domborúság positívum, minden
plusz is szerintük hímnemű valami, minden homorú dolog, minden negatívum és
minusz pedig nőneműség.  És valóban, a domború tükör kicsinyít, a homorú
viszont nagyít.  Márpedig szórni = fogyasztani, kisebbíteni, míg gyűjteni =
gyarapítani, szaporítani, növelni.



Benedek Elek "Az aranyhajú királyfiak" című népmeséjében: a két aranyhajú
királyfi igen szép, de hogy még szebbek legyenek, el kell menniök a Nap
házába.  Ott van a Nap mosdóvizes törölközője és tükre.  Aki magát ezekben
megmossa, megtörli és megnézi: megszépül.  A két királyfi oda el is megy,
mindezt megteszi, amitől gyönyörű szépek lesznek.  Mindez értelme: A Nap
háza azonos a Nap templomával, aminthogy a templomot ma is szokás még "Isten
háza"-nak nevezni.  Rokonnépeink említett fémarcú bálványainak is van háza,
amelyben a bálvány van s amely egyúttal templom is.  A megmosdás,
megtörölközés és tükörbenézés a test gondozását, de jelképesen a
lelkiismeret meghallgatását vagyis a lélek gondozását is jelenti.  Aki
mindezt megteszi, úgy testileg, mint lelkileg megszépül.



Érdekes hitregei hátteret sejttet ezen mesében még az is, hogy a
gyermekeket, amidőn tehát mosakodni és a tükörbe nézni indulnak, Szent
Péntek és Szent Szombat igazítja útba, amikor pedig a Nap tükrébe nézni,
akkor Szent Vasárnap.  Mivel az ilyen népi mondásaink, mint "Nagypénteken
mossa holló a fiát" és "Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni"
azt sejttetik, hogy népünknél valamikor is a különös tisztálkodás, fürdés,
mosdás napjai, miként népünknél ma is, a péntek és a szombat voltak,
továbbá, mivel vasárnap ma is a templombajárás napja, mindezekből is az
következik, hogy míg a mosdás a test gondozását, ápolását jelentette, addig,
a templomban, a Napisten oltárán álló aranytükörbe nézés határozottan a
lélek gondozását, a magábaszállást, a lelkiismeret megkérdezését, esetleg az
elkövetett bűn belátását és megbánását kellett jelentse.  Minderre utal még
az is, hogy - amint ki tudom mutatni - a régi nyelvünkben vasár vagy vásár
tulajdonképen szent kert és templom értelemmel is bírt s így tehát a
vasárnap szó tulajdonképeni jelentése eredetileg templomnap kellett legyen.
A régi rómaiaknál is a vasárnap :  "Solis dies" volt, ugyanúgy mint a
németeknél ma is "Sonntag" = Nap napja.



Az ősnépeink szent helyeire, berkeibe, kertjeibe, templomaiba való bemenetel
előtt kötelező volt a megelőző fürdés, masakodás, vagyis ezen szent helyekre
csak teljesen tisztán volt szabad belépni.  Ez pedig már abban is lelte
eredetét, hogy őseink szent helyei igen gyakran szigeteken voltak.  (Itt nem
térhetek ki arra, hogy a szent helyek csak hímelvű őstörzseinknél voltak
szigeten, míg nőelvűeknél hegytetőn.)  Amely szigetre gázlón, sőt esetleg
úszva, lehetett bejutni, esetleg tömlőn avagy más úszó alkalmatosságon,
amikoris tehát a mosakodást, fürdést az átkeléskor lehetett avagy kellett
elvégezni.  Ennek nyoma a mai mohamedán mecsetek udvarában, a bejárat előtt
levő csorgóban még megvan, aholis a hívőkre régebben szigorúan kötelező volt
a belépés előtti mosakodás (ma már kevésbbé).  Ugyanez minden régi
keresztény templom előtt is megvolt, de ami ma már csak a templom
bejáratánál, belűl, még meglévő szenteltvíz-tartóban és az ebből kézzel vett
vízzel való keresztvetésben van még meg utolsó csökevényként, habár e
vízzeli keresztvetés ma is a belépéskor szokásos.



A spártai törvényhozó: Lykurgosz - amint említettem -, törvényeit Apollon
Napistentől kapta, éspedig ez istenség delphii jósnője által.  A delphii
Apollon-templom ajtajára pedig e szavak voltak fölírva :



Ismerd meg önmagad.



Világos, hogy e fölirat épen onnan ered, hogy a templomban valamikor Apollon
Napistent ábrázoló aranytükör állott, amely azonban egyúttal a lelkiismeret
jelképe is volt.  Ez aranytükör fejlődött azután tükörarcú bálvánnyá, majd
aranyszoborrá és végül közönséges márványszoborrá.



Sőt azon körülmény, hogy a fölirat épen a templom ajtaján állott,
valószínűvé teszi azt is, hogy valamikor az ajtószárnyon is volt tükör,
amint például Kínában napjainkig is, amely tükörben a belépő saját arcát
látta meg.  Mivel, amint említők, a Napisten aranytükre mindig kissé domború
fölületű volt, a hozzá közeledő annál könnyebben pillantotta meg magát
benne.  Erdélyben, székelyeink kapuin ma is ott van a sugárzó Nap képe, ma
már csak deszkából, de régen bizonyára arany- vagy aranyozott fényes
tükörrel.  Viszont a székelykapuk föntemlített föliratai mintha lényegükben
ma is ezeket mondanák :



"Belépő, nézz e tükörbe, azaz lelkiismeretedbe, és gondold meg, minő
szándékkal - jóval vagy rosszal - lépsz-e e házba ?  Ha igaz szívvel jösz,
jöjj be s légy kedves vendégünk, de ha álnoksággal közelednél, rettenj el
annak rútságától, fordulj vissza és távozz !"



De ugyanígy az ajtószárnyra belül alkalmazott tükör meg mintha a kilépőnek
mondaná :  "Hová indulsz ?  Jó vagy gonosz útra-e ?  Ha igaz útra indulsz,
menjél szerencsével, de ha bűn útjára akarnál menni, fordulj vissza és
álljál el szándékodtól."



A delphii Apollon-templom ajtaja fölirata magyarázatát tehát az adja meg,
hogy őseink kapuik, ajtóik szárnyára a Napot ábrázoló s a lelkiismeretet
jelképező tükröt szoktak volt alkalmazni.  De nem mondottuk meg, hogy őseink
mikép jöttek azon gondolatra, hogy ilyen tükröt épen ajtóra, kapura
alkalmazzanak.  A magyarázatot az alábbiakban találjuk meg.  Őseink az évi
időszámításban eredetileg az ünnepeket nem az elmúló napok számlálásával
állapították meg, (ami hiszen sohasem lehet pontos, mivel egy esztendő nem
pontosan 365 napból áll, hanem 365 nap, 6 óra, 9 perc és 10.75 másodpercből,
ami ha a napokat akárhogy is számítjuk, mindig eltolódásokat okoz), hanem
egy avagy több Napkapu állításával.  Ha csak egy kapu volt, úgy ez a téli
napforduló ünnepét, vagyis a Karácsonyt, illetve az év végét és kezdetét
jelezte: a Napisten újjászületése napját (a rómaiaknál: "Dies natalis Dei
invicti Soli").  Ha ugyanis Kelet felé fordulva a mindennapi napkeltét
figyeljük, látjuk, hogy a Nap télen a láthatáron minden reggel a megelőző
napkelte pontjától kissé jobbra kél föl, majd e jobbratérés végső pontját
elérvén, ezután ettől kissé balra kél föl minden reggel.  Majd nyáron e
balratérés végpontját is elérvén, kezd minden reggel kissé jobbra térni. E
két végső pont jelezi a két Napfordulót;  a jobbfelőli a télit, vagyis a
leghosszabb éjszakát és a legrövidebb nappalt, a balfelőli a nyárit, vagyis
a leghosszabb nappalt és a legrövidebb éjszakát.  A téli napforduló volt az
ősi, igazi Karácsony, a Napisten születése (jelenleg december 21.-e, de a
mai keresztény Gergely-naptár szerint 24-re áthelyezve és Jézus születése
napjává téve), a nyári pedig volt őseink Delelő- vagy Dicsőség ünnepe. Nos
ezen pontokra állították őseink a Napkapukat (amelyek a diadalkapuk ősei is
voltak, mert a nyári napforduló kapuja azon pontot jelezte, amely napon a
Nap az Ég legmagasabb pontját éri el, vagyis a Sötétség és Hidegség fölötti
teljes győzelmét), úgyhogy ha egy meghatározott ponton állva (amely ponton a
Napisten oltára is állott), Napkelet felé néztek, akkor például a téli
napforduló reggelén a Napot épen a jobbfelőli kapu nyílása közepén látták
fölkelni, a nyári napforduló reggelén pedig épen a balfelőli kapu nyílása
közepén.  Ugyanilyen kaput állíthattak azonban még közbül is, amelyben a Nap
a tavaszi napéjegyelőségkor kelt föl.  Ez utóbbi volt a Gyöngyvirágnyílás
ünnepe, vagyis a Nászünnep, amelyen Selyemaranyhajú Tündér Ilona
gyöngyvirágkoszorúsan várja a kapun belépő vőlegényét, Aranysugárhajú Magyar
Napistent.  Akiket őseink ez ünnepén a törzs legszebb és legkiválóbb legénye
és leánya, mindenféle játékok és versengések után az egész törzs által
megválasztva, személyesítettek meg és amely szokás nyoma a "pünkösdi király
és királyné megválasztása" népszokásában napjainkig is fönnmaradott, akik
azután egy évig, azaz "egy napig", régebben a törzs fölött valóban
uralkodtak is.  Ugyanilyen kapuk állíttattak azonban néha Napnyugat felől is
(vagyis összesen négy avagy hat).  Emitt például a téli napforduló estéjén
lemenő Nap, a Napisten halálát, az őszi napéjegyelőségkor lemenő Nap pedig a
Napisten távozását :  a Szomorú Ünnepet (Zomotor, Búcsú), vagyis a sárguló
falevelekét, a Gyász vagy Sárga Ünnepet jelentette, amelynek alkonyatán
sárguló falevelekbe öltözött nők, szomorú siralom- vagyis búcsúéneket
énekelve kísérik ki a Napistent megszemélyesítő férfit, aki most indul (ha
szigetről avagy víz mellől, akkor csolnakon), hogy az Alvilágba alászállva
megküzdjön a sötétség rémeivel.  Természetesen mind e szokások legrégibb
kezdete azon ősidőkben keresendő, amikor a Nap egy esztendőben csak egyszer
kelt és csak egyszer ment le, vagyis amikor még "egy nap volt egy esztendő".
Amikor az Északi Sark még Magyarország területén volt.  Amely ősidőkben még
Napkapuk állítása sem válott szükségessé.  Ez időben az illető ünnepeket a
Napnak a láthatáron való első megjelenése és a Zenitre, azaz a Delelőre
érése jelezte, ahová a Nap az Égen kacskaringóban (spirálvonalban) haladva
érkezett föl, ahol azután egyideig egyhelyben állani látszott.  Minderről
még igen sok elmondani valóm volna, de amit itt el kell hagynom, valamint
ugyanezek irányában még igen sok kikutatni való van is hátra.



A Napkapukat ősidőkben két-két ültetett élőfa vagypedig két-két fölállított
kőszál, vagyis két kapuoszlop képezte, amely utóbbiak tetejére azután egy
harmadik nagy követ is fektettek át, így valóságos kaput képezve, majd
későbben díszesen faragott, ívelt kapukat is állítottak.  Készültek ilyen
kapuk azonban fából, sőt sövényfonatból is, csakhogy ezek mind régen
elpusztultak, holott a kőkapuk némelyike oly sok ezredév múlva, még ma is
áll.



Szokás volt e kapukat kerítéssel is összekötni, úgyhogy kerek kert is
képeztetett, amely kertek azután a Szent Kertek lettek és amelyeket vallásos
tisztelettel gondoztak, ápoltak és virággal, gyümölcsfákkal ültettek tele.
A kerítések is készültek sövényből, fából, tövises bokrokból, körül is
lehettek árkolva, de voltak fallal körülvett ilyen kertek is, avagy csak
kövekkel voltak körülrakva, esetleg fölállított kőszálakkal is.  Amely
kertek nevei őseinknél például kert, kart, gart, garád avagy kőkör, körkő,
kürkű vagy kerké is volt, amely ősszavainkból képződtek azután a germán
kerke, Kirche = templom szavak, valamint ez fejti meg a görög rege Kirke
nevét is, mint a kertet megszemélyesítő és a kertet gondozó papnő nevét, aki
azonban egyúttal a Földistennő azaz Tündér Ilona, a növényzet és a kertek
istennője, megszemélyesítése is volt.  Itt is csak fölemlítem, hogy
őseinknél minden kör, karika s így minden kert is nőiségként volt fölfogva.



Idővel azután őseinknél szokás lett a "fölkelő Napot" minden kapu és ajtó
szárnyára is odaábrázolni, mint ahogy ez a Napkapu nyílásában is megjelent.
Mivel pedig régen e napábrázolatok fényes aranylemezből avagy aranyozott
bronzlemezből készültek és ezek tehát tükrözőek voltak s így a belépő magát
benne meg is láthatta, végül e tükrök is a lelkiismeret-kultuszba
kapcsoltattak, úgy ahogyan ezt föntebb már említettük.



Ez tehát a delphii Apollon-templom ajtaja és a mai székelykapuk feliratai
eredete és teljes magyarázata.



Mészáros említi még azt is, hogy a szibériai gold nép sámánjai a mellükön
viselt kerek bronztükörből, szerintük, megtudják az emberek jó és rossz
cselekedeteit.



Solymossy Sándor az "Ethnographia"-ban, Orbán Balázs nyomán közöl (1916.
évfolyam, 257. old.) egy székely népmesét, amelynek első része így szól :



"Élt egyszer egy szép ember, aki oly szép volt, hogy képet készítettek róla
s ez elkerült a királyi udvarba.  A királyné nem hiszi, hogy élő ember
lehessen ilyen.  Férje elküldi érette hajdúit, akik elhozzák.  A szép
embernek azonban eszébe jut, hogy imádságos könyvét otthon hagyta, pedig
ehhez azon jóslat fűződik, hogy gazdája csak addig marad szép, míg naponta
imádkozik belőle.  Könyveért visszasiet és nejét otthon egy ifjúval
hűtlenségen éri."



Solymossy a mesét Keletről hozzánk származottnak tartja, amely véleményét
főkép azzal okolja meg, hogy a mesének rokonai Keleten is megvannak (ami
azért igen gyönge bizonyíték, mivel hiszen rokonai Nyugaton is megvannak) és
hogy ilyen például az 1001 éj meséi ismert keretmeséje is.  De Solymossy
különösen ezen kínai mesét emeli ki :



"Élt egyszer egy nemesrendű, nagyon szép ifjú, aki aranyból képmásat formált
és szüleihez így szólott : >Ha van ilyen leány a világon, azt elveszem.<
Ugyanakkor, másik országban volt egy fiatal leány, aki szintén gyönyörű szép
volt.  Ez is készített aranyból képmást és mondá szüleinek :  >Ha van ilyen
férfi a világon, ahhoz nőül megyek.<  A szülők tudomást szereztek egymás
esetéről, gyermekeiket eljegyezték és ezek férj és feleség lettek.



"Ez időben valamely uralkodó, tükrébe tekintve, így szólt udvari embereihez
:  >Van-e a világon több ilyen szép ember ?<  Az udvaroncok felelék :  >Mi,
szolgáid, azt hallottuk, hogy él egy fiatal ember, akinek szépségre nincsen
párja.<  A király követet küldet, hogy hívják eléje.  Midőn a követ oda
érkezik, mondja az ifjúnak :  >A király látni óhajt tudós voltod miatt
(!?).<  Az ifjú útra kel, de aztán úgy okoskodik magában, hogy ha a király
elé tudománya miatt hivatják, könyveit is magával kell hoznia.  Vissza megy
érettük.  Látja feleségét, amint szerelmeskedik egy idegennel."



A három indíték összetalálkozása, azaz I. Képmás készítése.  II. Otthon
feledett könyv.  III. Feleség hűtlenségen érése, már magában is
kétségtelenné teszi a két mese közös eredetét, amit azonban a mese
folytatása (de ami itt bennünket nem érdekel) még kétségtelenebbé tesz.  A
mesének azonban nyugati megfelelője is van.  Ezt Solymossy el nem
hallgathatja, de kizártnak tartja, hogy a magyar mese ebből származna,
amiben föltétlenül igaza is van, illetve ő e nyugati mesét is Keletről
idekerültnek tekinti.  A nyugati változat (Ariasto) ez :



"Astolfo, lombard királyt a világ legszebb emberének tartják.  Egyik római
barátjának maga is eldicsekszik vele.  Ez azonban ellent mond, mert szerinte
testvéröccse, Giocondo, szebb.  Astolfo kéri, hozná elébe versenytársát.
Giocondo neje, búcsúzáskor, drága keresztet nyújt át, hogy útjában ez rá
emlékeztesse.  Ezt otthon felejti s mikor érette visszamegy, nejét
parasztfiúval találja."



Az 1001 éj keretmeséje megfelelő része ez :



"Két fejedelmi testvér közül az idősebb Indiában uralkodik, öccse ugyanekkor
Szamarkand szultánja.  Testvérét látni óhajtva, az idősebb elküldi érette
egyik vezírét.  Útnak indul, de útközben eszébe jut, hogy egy drágakövet,
amit bátyjának ajándékul szánt, palotájában felejtett.  Visszafordul s nejét
fekete rabszolga mellett találja."



Hogy a mi magyar mesénk ezen változatok egyikéből sem származhatott, hanem
hogy valamennyinél régibb, eredetibb változat, ezt alább világosan
kimutatandjuk, habár kitűnend, hogy a mi mesénk is bizonyos elváltozást
szenvedett már;  csakhogy egész szerkezete ősibb, eredetibb volta még mindig
tisztán fölismerhető.  Amit kimutatnunk azonban csak az ősmagyar erkölcstan
és mythológia segítségével lehet, éspedig épen az Aranytükör kultuszával
kapcsolatban;  ami annak oka is, hogy e dologgal itt foglalkozunk :



Az otthon feledett könyv ugyanis semmi más, mint a tükör, a mindig magával
hordott kerek tükröcske.  Amelynek helyébe könyv csak később került. Amidőn
ugyanis az újabb vallások korában a lelki vezetés többé nem a lelkiismeretre
volt bízva, hanem írott könyvekre, tanokra, mint Biblia, Korán, Talmud stb.,
valamint különböző imádságos könyvek vették át a szerepet, akkor a
lelkiismeretet jelképező tükör, - amely, amint láttuk, igen régen aranyból
készült - helyébe imádságos könyv került.  Így tehát e mesénkben is
természetesen azon kerek tükör helyébe is (amelyet a magyar nép embere
régen, a keresztény kor előtt, mindig magánál viselt és ha ez történetesen
egyszer otthon feledte, érette okvetlen visszatért, mert hiszen ez, attól
eltekintve, hogy szükséges kelléke volt, de azt mintegy lelki vezetőjének,
lelkiismerete szószólójának is tekintette) a könyv került.  Ez eszme eredete
pedig az volt, hogy az ember minden nap tükrébe kellett nézzen teste
rendbentartása végett is, de azért is, hogy minden nap önmaga szemébe nézve,
lelkiismeretét megkérdezze, hogy vajon "a helyes úton, az igaz úton jár-e ?"
Illetve "nem tévedett-e el ?"  Emlékezünk, hogy a magyar mesében Ilona a
mesehősnek útjára tükröt ad vezetőként, útbaigazítóként, amely indíték a
japáni hitregével egyezik teljesen, amely utóbbi szerint Amateraszu Istennő
ád tükröt unokájának, az első japáni császárnak, nyílván szintén azért, hogy
az ennek vezetője legyen.  Kétségtelennek tartom tehát, hogy a másik
mesénkben is a könyv csak a tükör helyébe lépett, de már későbbi időkben,
amidőn lelki vezetőként már könyv is szerepelhetett.  Ami azonban már
ősvallásunk idejében is kezdetét vehette.  Mi több, a magyar mesében még
egyenesen megmondva, hogy a könyv gazdája csak addig marad szép, ameddig
belőle minden nap imádkozik, vagyis a mesehős szépsége - de értsd ezalatt:
lelki szépségét is! - és az otthon feledett tárgy között a közvetlen
kapcsolat még megvan (habár ez már okszerűtlen), amely összefüggés azonban
egyik nem magyar változatban sincsen már meg.  Ezekben az otthonfeledett
tárgy lehetett volna bármi: könyv, kereszt, drágakő, mert hiszen a mesehős
szépsége ettől már nem függ !  A kínai mese okszerűtlenségét maga Solymossy
is kiemeli.  Benne először a mesehős szépségéről van szó, de azután minden
ok nélkül az mondatik, hogy a király őt "tudós volta" miatt hivatja !!
Világos, hogy a tudósság csak a könyv, azaz, hogy itt már könyvek, kedvéért
került a mesébe.  Mert a kínai mesemondó úgy gondolkodott, hogy a
tudóssághoz csak egy könyv nem is lesz elegendő !  Így azután valamikép
megokoltatott, hogy a mesehős miért tért vissza könyvéért, illetve
könyveiért;  mivel a kínai mesélő, e romlás kétségtelen ludasa, nem akarta a
könyvet akármi mással fölcserélni, mivel épen Kínában a bölcselkedés,
könyvolvasás annyira kedvelt valami.  Holott a könyv helyébe másutt, más
meseváltozatokban, könnyen került kereszt avagy drágakő is, ami a
mesemondónak avagy meseírónak épen eszébe jutott.  Az pedig, hogy a mesehős
szépsége a magával hozott tárgytól függ, a magyar változatot kivéve, már
mindenütt feledésbe ment, habár a kínai változatban a könyv mégis még
megmaradhatott.



Meseindítékunk ősalakja és átalakulásai tehát a következők :



1.)  A szép mesehőst szépsége miatt hivatják.  Tükrét, amelytől szépsége
függ, otthon feledi. - A szépség és a tükör összefüggése természetes.  Ez
volt a mese ősalakja.



2.)  A szép mesehőst szépsége miatt hivatják.  Imádságos könyvét, amelytől
szépsége függ, otthon feledi. - A szépség és az otthon felejtett tárgy
között az összefüggés bár még megvan, de már nem érthető.  Mégis: A lelki
vezetőként szerepelt tükröt később könyv váltotta föl, ami még érthető. Ez
a magyar változat.



3.) A szép mesehőst már nem szépsége, hanem tudós volta miatt hívják.
Könyveit otthon feledte, de ezeknek szépségéhez már semmi köze. - A könyv
emlékezete még él, de a szépséggeli összefüggés már elveszett. - Ez a kínai
változat, amelyben a könyv miatt a mesehőst tudósnak mondják.



4.)  A szép mesehőst bár szépsége miatt hivatják, de szépsége s az
otthonfeledett tárgy között már semmi összefüggés sincsen.  Ez lehet bármi,
a jelen esetben emlékeztetőül kapott kereszt.  A mesehős hivattatása (tudós
volta) és a könyv között némi összefüggés van (kínai változat), de itt már
ez is hiányozik. - Ez az Ariosto-féle változat.



5.)  A mesehőst hivatják.  Egy drágakövet otthon feledett. - Itt már nem
csak az otthon feledett tárgy és a mesehős szépsége közötti összefüggés,
hanem: maga a mesehős szépsége is feledésbe ment. - Ez 1001 éj meséibeli
változat.



Bizonyosnak tartom tehát, hogy e mese épen tőlünk került Kínába, mert
különben nem könyv szerepelne benne.  Az pedig, hogy megfordítva
történhetett volna, azért lehetetlen, mert a kínai változatban az
otthonfeledett tárgy és a mesehős szépsége közötti összefüggés már nincsen
meg, aminthogy ez már nincsen meg a más, nem magyar, változatokban sem.  E
mese tehát tőlünk Keletre olyankor került, amidőn az ősi aranytükör helyébe,
esetleg még tükörrel bíró, de már imádságokat is tartalmazó könyvszerű
tükrös került.



Mindenesetre, közvetlen és okszerű összefüggés csak a szépség és a tükör
között van, de ilyen már nincsen a szépség és a könyv között.  Amilyen
összefüggést csak mesterségesen hozhatunk létre;  amiértis aztán ez könnyen
feledésbe is megy.



Mindezen tények fölismerése után mesekutatással foglalkozó ethnographus
többé nem tétlezhetendi föl, hogy a mi mesénk származhatott volna máshonnan,
hanem kénytelen lesz beismerni, hogy a mi mesénk volt valamennyi nem magyar
változata őse, csakhogy nem a mai, hanem egy ma már kiveszett, régibb
alakjában, habár meglehet az is, hogy a miénk mai alakjára keleti
származékai vissza is hatottak.



Ez is mindenesetre egy olyan adattal több tehát, amely azt bizonyítja, hogy
nem mi jöttünk Ázsiából, hanem hogy őstörzseink közül többen költöztek ki
oda is, illetve, hogy az ázsiai népek és a magyarság közötti hasonlóságok
magyarázata az, hogy ősidőkben a Magyar medence (vagy Kárpát medence)
területéről történtek, főkép túlnépesedés következtében, messze Keletre való
kiköltözések.  (Lássad "Kérdések" című kiadványom. Vác, 1930. Pestvidéki
Nyomda.)



Rendkívül érdekes azon tény, hogy a kínai mesében másutt viszont a
lelkiismeret tükre még előkerül, de más alakban :  Amidőn ugyanis a király
tükrébe tekint és azt kérdezi, hogy van-e a világon még egy ily szép ember ?
Világos, hogy ez az "igazmondó tükör" indítéka, habár ez is már teljesen
elrontott állapotban, vagyis már nem a tükör maga felel, hanem az udvaroncok
!  Nem kényszerülünk-e tehát azt következtetni, hogy ezen egész kínai mese
épen olyan ősmagyar tükrösből került Kínába, amelyben a könyv módjára nyíló
födeles tükrösben, ezt méginkább könyvszerűvé tevő, belső lapok is voltak,
amely lapokra a lelkiismeretről szóló mondások, példabeszédek, mesék is
voltak beírva, vagyis, amely tükrös tehát már a kereszténység előtti
őskorunkban is kezdett volt imádságos könyvvé átalakulni.



Továbbá, a képmás készítése, ami szintén a lelkiismeret-kultuszszal, vagyis
a tükörben megjelenő képmásunkkal függ össze, ugyanezen kínai mesében
szintén megvan (aranytükör-aranyképmás) és ami a magyar mesékben ugyancsak
általános indíték.  Például amidőn Tündér Ilona meglátván a híres Szép
Miklós avagy Világszép Úrfi képét, szerelmes lesz belé és hivatja, hogy
feleségévé lehessen.  (Népi hiedelmeinkben az is megvan, hogy bizonyos
éjszakán, ha a leány tükörbe néz, megláthatja abban jövendőbelije képét.)
Az említett magyar mesékben Tündér Ilona és a mesehős alatt tulanjdonképen a
Földistennő és a Napisten értendő, vagyis:  a mese valamikor régen még
mythosz volt.  Különösen kiemelendő tény tehát, hogy a magyar mesében még a
királyné kívánja a szép mesehőst meglátni.  Említettem pedig, hogy őseink a
Napistent mindig igen szép arcúnak képzelték, így a görögök is Apollon
Napistent, sőt, hogy a görögöknél Apollon szépsége közmondásos is volt.



Ami pedig az eredeti, magánál viselt aranytükör könyvvé való átalakulását
illeti, azt a magyar tárgyi néprajz szintén a legvilágosabban szemlélteti.
Például Malonyai, valamint más ismertetők is bemutatják azon magyar, kerek
tükröket, amelyek födele könyv födeleként nyílik.



A további átalakulást mutatják egyrészt a négyszögletessé váló tükrök és
tükrösök, másrészt azon régi "Notes"-ek, amelyek kemény bekötéstáblája belső
oldalán tükör volt, amilyen egy, gyermekkoromban, még nekem is volt.
Valamint szintén gyermekkoromból emlékezem, hogy nagyanyámnak is volt egy,
amelyet ő mindig magánál tartott.  Ennek is bekötéstáblája belső oldalán
tükör volt, de két táblája között sima, fényes, elefántcsontból való
lapocskái voltak, amelyekre ceruzával írni lehetett, de amely írást nedves
zsebkendővel könnyen letörölni is lehetett.  Minden kapcsolása aranyból való
volt.  Vagyis: az ilyenek már valóságos könyvek is voltak, de bennük még a
tükör is megvolt.  Igen valószínű tehát, hogy az átmenet ősidőkben is úgy
történt, hogy a kinyitható födelű, de eleintén még kerek tükröcske belső,
sima fölületére, vagyis a tükörlappal szembekerülő fölületre eleintén
miegymást bejegyezgettek, beírtak, majd oda a Napistent dícsérő himnuszok és
a lelkiismeretre vonatkozó mondások, példabeszédek is irattak be s ha ezen
tükrösök még nehány csont- avagy fémlapocskát is kaptak közbe, akkor innen
az "imádságos könyv"-ig való átmenet már csak egy lépés.



Mi sem természetesebb, mint hogy a kerek lapra vagy lapokra kerülő írás sora
a lapon avagy lapokon kacskaringó (spirál) vonalba haladóan készült. Ismere
tesek az égetett agyagból való etruszk és krétai kerek lapok, amelyeken az
írás szintén kacskaringó vonalban halad.  A spirálvonalú sorvezetés tehát
régen szokásos volt. (3. ábra.)



Mindenesetre, szempontunkból rendkívül fontos azon tény, hogy a fönti
megfejtés ma már csakis a magyar meseváltozat és az ősmagyar tükör- és
lelkiismeret-kultusz ismerése segítségével lehetséges.



Ha pedig a könyv helyébe visszahelyezzük az ősi tükröt, akkor az összefüggés
a mesehős testi és lelki szépsége és az "otthon feledett tárgy" között
teljesen világossá és természetessé válik.  Akit szépsége miatt hivatnak, az
természetesen tükrét is magával kell vigye, hogy magát föltétlen rendben
mutassa be.  Világossá válik azonban így előttünk a mese mély, jelképes
értelme is, mert hiszen tudjuk, hogy amiként az anyagi tükör a test
szépségben tartásához szükséges, ugyanúgy szükséges a lelki tükör, azaz a
lelkiismeret a lélek szépségben tartásához.  Ezért mondja tehát a magyar
mese, hogy a mesehős csak addig marad szép, ameddig könyvét, azaz tehát
tükrét, el nem hagyja (lekiismeretét el nem hanyagolja), illetve "ameddig
könyvéből minden nap imádkozik", vagyis:  ameddig minden nap a tükörbe
nézvén és magába szállván, lelkiismeretét megkérdezi és ennek szavára
hallgat.  Más szóval:  ameddig tükrétől, azaz lelkiismeretétől meg nem
válik.

Magyar Adorján

A Lelkiismeret Aranytükre



III.

Következtetések





A jelen dolgozatom első (Ismertetés) részében elmondottakat a második
részben (Bizonyítékok) fölhozott néprajzi és egyéb adatokkal támasztottam
alá, habár ott is ez adatok közül csak egyeseket hozhattam föl.  Úgy itt is
csak a néprajzi adatokból levont következtetéseimet hozhatom, mivel az
összes néprajzi adat fölsorolása túlságosan hosszadalmas volna.



Őseink legrégibb vallásos kultuszhelyei, azaz Szent Helyei, berkek, kertek
voltak és ilyenekül főkép szigeteket, domb- avagy hegytetőket választottak,
habár vallásos kultuszhely volt úgyszólván minden forrás is.  Az ilyen
szigeten avagy kertben állott rendesen egy szent fa is, amelynek ágai közül,
mint kiemelkedő helyről szokott volt a táltos a néphez beszélni.  Ezen szent
fából fejlődtek azután a későbbi szószékek is.  A táltos ilyenkor a
Napisten, azaz az emberek tanítója és gondviselője nevében beszélt, amiértis
a magasból jövő szava "égi szózat"-ként, vagyis a Napisten szavaként
fogatott föl.  Ezért szokás volt az is - amint ezt művében Kandra Kabos
mythológusunk rokonnépeinknél még meglévőként fölhozza -, hogy a táltos a fa
lombjai között néha, de nem mindig, úgy helyezkedett el, hogy látható ne
legyen.  Mindenki tudta ugyan, hogy a táltos beszél, szava azonban a
Napisten szavának tekinttetett, azért mert minden erőny - a gondolat és a
hang is tehát - a Nap adománya, a táltos pedig, mint különösen bölcs ember,
tehát szerintük a Napból több erőnyt örökölt, mint a többi ember, amiértis a
táltos beszéde joggal a Napisten szavának is volt tekinthető.  Szokás volt
az ilyen szent fa ágai közé vesszőfonadékból rendesen és szépen megkészített
szószéket is csinálni.  A mai templomokban is a szószéknek mindig van teteje
is, holott hiszen a templom belsejében erre semmi szükség, mert sem eső, sem
napheve a papot itt nem bánthatja.  Ez tehát, a pap feje fölé hajdan boruló
lomb ma értelmeveszett emléke.  A fán levő szószékre is létrán avagy a fa
törzsébe erősített hágcsón lehetett fölmenni, de igen vén fánál a följáró a
fa odvában is lehetett, ami a minaretek eredetét is képezhette.  Viszont a
mai templomok szószéke is többnyire a templom egyik oszlopán van, ahová
létrán kell fölmenni.  Az oszlop pedig az egykori fa törzse helyébe lépett.
A fáról, a fa első, villás elágazásából beszélő táltos tehát magát a
Napistent jelképezte, épúgy mint ahogy népmeséinkben is az Aranymadár ("A
Világ Szépenszóló Aranymadara", más változatban a "Tűzmadár", mivel a
Napisten egyúttal Tűzistenként is tiszteltetett) is a Napisten jelképe volt.
Népmeséink szerint a Világ Szépenszóló Aranymadara a "Világ Zengő
Aranynyárfája" (más változatban: Aranyalmafa, Világfája, Égigérő Fa. Zengő
Fának akkor nevezték, ha rezgőnyárfa, jegenye vagy nyírfa volt, amely fák
levelei a szélben zengő, susogó hangot adnak) "villás ágából" énekel, oly
csodaszépen, hogy mindenkinek, aki hallja, szíve megtelik boldogsággal,
megszépül és megfiatalodik.  Aminthogy pedig a Napisten tanítása azonos a
lelkiismeret szavával, így tehát a táltos és tanítása (azaz az Aranymadár és
éneke) jelképezi a Napot is, de a lelkiismeret szavát is, vagyis szintén
jelképesen: az Aranytükörrel is azonosul.



A Zengő Fa alatt tehát a szentkertbeli Szent Fát kell értenünk, amelyet
azért neveztek így, mert a nyár-, a jegenye és a nyírfa levelei, hosszú
szárukon minden fuvalomra a fülnek oly kellemesen zsonganak, susognak.
Ősregéink (mai népmeséink) szerint azonban a szent fák leveli aranyból
voltak, amelyek az alkonyati szellőben egymáshoz verődve, miként
aranypénzek, gyönyörűségesen csengtek-bongtak és amely zenéjük az Aranymadár
énekét kísérte.  Valóban őseinknél szokás volt jó termésű esztendőkben vert
aranyból való leveleket avagy aranypénzeket a Szent Helynek ajándékozni,
amelyeket a Szent Fára aggattak.  Inséges esztendőben avagy más bajok esetén
aztán a táltosok ez arannyal segítették a népet.  Amiért is, ha a Szent Fa
aranylombját elvesztette, ez mindig szomorúság, gyász jele is volt,
aminthogy szomorúságot jelent és az emberek lelkében szomorú hangulatot kelt
a fák őszi lombjavesztése is.  Való igaz pedig, hogy épen a nyárfa, a
jegenye és a nyírfa levelei ősszel a legszebb aranysárga színt öltik és
fényesek lesznek.  Úgyszintén némely nyár- és jegenyefa levelei pedig
teljesen kerek alakúak és így, amikor sárgák és fényesek, aranypénzekre
élénken emlékeztetnek és ha a szélben nem is csengenek, de hosszú szárukon
ide-oda mozogva és egymáshoz verődve, a fa ismert, kellemesen zizegő-susogó
hangját okozzák.  Amely tényekből pedig azt következtethetjük, hogy
természettisztelő ősva

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása