Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

A lelkiismeret aranytükre VI.

 2010.01.01. 15:58

MAGYARÁZATOK

a Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona című meséhez





"Bálint" itt az ősmagyar mythologia Napistene, de a fényt, világosságot adó
megnyilvánulásában (Apollon), míg "Ilona" a nőiség és anyag istensége, aki
Föld-, Víz- és Holdistennőként is megnyílvánul.  A "napkeleti király" és a
"napnyugati király" egy és ugyanazon személy, de mint a fölkelő és lemenő
Nap megszemélyesítése.



Népünk leánykérési és lakodalmi szokásai között ma is előfordul némely
vidéken, hogy a vőlegény "leánykérő követsége" a vőlegényt "király"-nak,
"menyegzői király"-nak avagy "napkeleti" vagy "napnyugati király"-nak,
vagypedig "aranyvári" avagy mókásan "deszkavári" királynak nevezi és
ugyanígy a leány apját is, akinél megjelenik :-"napnyugati" vagy "napkeleti"
(vagy más) "király"nak; ma már, természetesen az értelem feledésbe menése
után.  Mi több, előfordul némely vidéken még az is, hogy a leányért jövő
vőlegénynek, szintén mókásan, először valamilyen más leányt vezetnek elő,
lehetőleg kevésbé szépet, sőt szokás volt az illető leány arcát, hogy
fölismerhető se legyen, be is kormozni, míg az igazi menyasszonyt csak
huzavona után és a vőlegény és társai nagy tiltakozása után, vezetik végre
elő.  Előfordul még az is, hogy a családapa elholt, nagyon öreg avagy beteg
volta miatt, a leány idősebb fivére a családfő, amikoris a leánykérő
követség kérelmével őhozzá fordul.  Mindebből pedig azt látjuk, hogy nálunk
e mesénk is, mint annyi más, még ma, 800-900 éves kereszténység után is, élő
népszokással van szoros kapcsolatban, ami kétségtelen bizonyítéka annak,
hogy ősidőkben a mese, illetve mythosz, nálunk kellett keletkezzen, és
változatai csak utóbb kerültek el más népekhez is, de már értelmeveszetten.
Megjegyezhető még, hogy ezen "Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona" mesénk
Benedek Elek által közölt változatában az Ilonát megkérő "napnyugati király"
helyett már "ánglius király" áll, ami nem egyéb újabbkori, tudákos
okoskodásnál, ami a mesébeni napnyugati és halászokkal rendelkező királyból
"ánglius" királyt csinált, lévén az angol a Nyugat hatalmas hajós népe.
Azzal pedig, hogy népmesénkben mindkét király szép és fiatal, vagyis hogy a
napnyugati király nem öreg, hanem szintén fiatalként tüntetve föl, egyezik a
görög mythologiában az, hogy Orpheosz, azaz a lemenő, az Alvilágba járó Nap
is fiatalként tüntetve föl.  Vagyis :-őseink még szabad regealkotása korában
képeztetett olyan rege is, amelyben a Nap lemente nem ennek öregsége és
halálaként volt fölfogva, hanem csak az Alvilágba vagy a tenger fenekére
való ideiglenes alászállásként, például kedvese keresésére vagy alvilági
sárkány avagy vízi szörnyetegektől való megszabadítása és visszahozása
céljából.



De a "feketeképű leány" is azonos Gyöngyszínű Ilonával, vagyis a
Nőiségistennővel, de itt a nő rossz tulajdonságait jelképezi, vagyis "a
visszáját", mert ugyanis amikor a Nap, ez esetben a Hold, nem volt látható,
akkor az oltáron az Aranytükör, illetve a gyöngyházkagyló-kép
megfordíttatott.  A tükör visszája pedig nem volt fényes, úgyszintén a
gyöngyházkagyló külső oldala is sötét színű, feketés, nem gyöngyházfényű. E
szokás emlékezete a kereszténységben abban maradott fönn, hogy a templomban
Jézus halála napján a feszületet fekete szövettel takarják be, de amelyet
feltámadáskor levesznek.  Mivel pedig népünk a fényét veszített tükörre ma
is azt mondja, hogy "megvakult", ez meg azzal van összefüggésben, hogy a
mesehős vagy mesehősnő népmeséinkben megvakíttatik, eredetileg :-a Napisten,
illetve a Holdistennő, amikor a Nap, illetve a Hold nincsen az Égen.



A gyöngykönnyeknek pedig, amelyeket Ilona sír, értelme az, hogy a gyöngyöt
valóban a gyöngyházkagyló termi.  A gyöngyökké változó könnyek indítéka
népmeséinkben, regéinkben, de egyébként másutt is, az egész világon
elterjedve, tehát föltétlen ősrégi, csakhogy ennek értelmét, eredetét senki
sem tudja, aminthogy azt csakis úgy vagyunk képesek megfejteni, ha most már
tudjuk, hogy Gyöngyszínű Ilona vagy Tündér Ilona hold- és vízistennői
megnyilvánulása bálványképét őseink gyöngyházkagylóarccal is szokták volt
képezni.  A gyöngyházkagylóarc könnyeinek gyöngyszemekkénti fölfogása
ugyanis egészen magától értetődő, természetes költői gondolat, ha tudjuk,
hogy a gyöngyöt a gyöngyházkagyló termi.  A gyöngyházkép és az aranytükörkép
hátsó oldalára természetesen akkor sem voltak szemek ábrázolva, mikor
ilyeneket, e bálványképek haladó emberszerűsítésével, elülső oldalára már
odaábrázoltak, úgyhogy a mesehős megvakulása és szemevilága visszanyerése
indítéka azzal is összefüggésbe hozatott, hogy ezen bálványképeket
megfordították, de hogy amikor a Nap, illetve a Hold, ismét az Égen volt,
helyre fordíttattak, bár összefüggésben lehetett ez még azzal is, hogy az
ékkövekből képezett szemek kiszedhetők és berakhatók voltak, ami viszont
azon gyakori indítékot is eszünkbe kell juttassa, amely szerint valamely
bálványistenség ékkövekből képezett szemeit valaki kilopja.  Úgyszintén
összefüggést sejthetünk ezekkel, a népünknél szokásos ezen mondásokban:
"Vigyázz, mert az ottan olyan tolvaj, hogy még a szemed is kilopja!" avagy :
"Az embernek még a szemét is kilopná!"



Őseinknél a hal a csönd és az örök hallgatás jelképe volt, mivel a halnak
tüdeje nem lévén, hangja sincsen és örökké hallgat, de jelképe volt náluk a
hal a halálnak is, mert a halál az örök csönddel, örök hallgatással is
azonos.  Hogypedig e jelképezés valóban magyar őseinktől származott, ennek
ismét a magyar nyelv maga a teljes bizonyítéka, mert csak a magyarban
azonosak egymással a bal, hallgat és halál szavak.  Ma is magyar közmondás:
"Hallgat mint a hal."-Mivel a hal valóban mindig hallgat, nem szól, nem
kiabál, mint más állat, ha bármi történik is vele.  Mi több : hal, halni
igénknek a régi magyarban és erdélyi tájszólásokban ma is, még süllyed,
elsüllyed értelme is van.  Például Erdélyben magam is hallottam :-"Lábam a
hóba halt" = lábam a hóba süllyedett.  Ami azt jelenti, hogy őseink
gondolkodásában a meghalás és mélységbe süllyedés egymással, ha csak
költőileg is, de azonosuló fogalmak voltak, úgyhogy eszerint halál
szavunknak mélység értelme is kellett legyen.  És valóban :-al, alsó és hal
szavaink egymástól csak abban különböznek, hogy utóbbit hehezettel ejtjük,
előbbit meg nem.  Úgyhogy Alvilág szavunkat akár Halvilág-nak is vehetjük,
avagy Halak Országának, sőt Halál Országának is.  Meglepően igazolja pedig a
halál és mélység fogalmak azonosulását a már említett oromo nyelv hallaia,
halleia szava, amelynek jelentése :-tenger és mélység.  (Az oromo vagy galla
nevű nép Kelet-belső-Afrikában él, ahová saját hagyományai szerint a
Vörös-tengeren át Dél-Arábiából költözött be.  Ma fajilag meglehetősen el
van szerecsenedve, nyelve azonban ragozó és úgy nyelvszerkezetileg mint
szótárilag is, a töröknél közelebb áll : a magyarhoz.  Lássad :-Ettore
Viterbo: Grammatica e dizionario della lingua oromonica o galla.  Manuali
Hoepli. Milano.  Ez oromo-olasz szótár a hallaia szót mare, abisso = tenger,
mélység szavakkal fordítja.)-Egyébként a görögben is halsz = tenger.



Ilona átalakulásai itt az anyag folytonos átalakulásait jelképezik.  Az
anyag is örök, mint az erőny, vagyis soha el nem veszhet, csak átalakul,
amit őseink egy ősrégi, igen magas szellemi műveltségünk idején, amikor ezen
mythoszokat is költötték volt, mind már igen jól tudtak.  Őseink
gondolkodása szerint azonban minden, ami örökkévaló, egyúttal isteni is.
Egy meghaló lény anyaga tehát nem vesz el, ha föl is oszlik, hanem csak
átalakul.  Itt, a tengerbe esett, vagyis a tengerbe halt (a tengerbe
süllyedett, a mélységbe, azaz a halálba sülylyedett) leányt, aki tehát
meg-halt, ott a halak eszik meg, vagyis a testét képezett anyag a halakba
megy át, ő tehát hallá változik.



Megtudván mi minde dolgokat, mindinkább be kell látnunk, ősi hitregéink, ma
népmeséink, mennyire nem voltak "naivak", ahogy eddig véltük, illetve hogy
költői és jelképes fátyoluk alatt mély tudomány és természetismeret rejlett.
Észre vehetjük tehát, hogy inkább mi voltunk "naivak", azaz együgyűek, mert
mindezt nem tudtuk !-Mert a rosszindulatúan kitalált "ázsiai nomádságunk"
tana által félre voltunk vezetve.



Az anyag minden átalakulásában, költőileg szólva, mindenkor az erőny
szerelmese marad, ugyanúgy tehát mint Gyöngyszínű Ilona a napnyugati
királyé.



Az illat, vagyis az illatos virág őseinknél a lélek, a szellem jelképe volt.
A kellemes illat a jókat, a kellemetlen a gonosz szellemeket jelentette. Az
oly kellemes illatú gyöngyvirágból kiszálló leány tehát annak lelkét is
jelenthette.  Ma is élő, babonás hit, hogy a tömjén kellemes illata "elűzi
az ördögöt".  Mivel szaglásunk nem képes egyszerre két szagot érezni,
ennélfogva erősebb tömjénillat valamely kellemetlen, de gyöngébb szagot
számunkra eltüntetheti.  Él pedig azon babonás hit is, hogy ahol az ördög
megjelenik, ott büdösség, erős kénkőszag érzik.  Mindezek is tehát őseink
tudásának költői alakba öltöztetett, de ma szánalmas babonává hanyatlott
maradványai.







Gyöngyszínű Ilona gyöngyházarca a legközvetlenebbül emlékeztet minket az
úgynevezett "keletbalti" faj arcszínére, amely fajnak tudvalevőleg nincsen
meg más fajok orcapirossága.  E fajnak úgy arca mint testbőre egyenletesen
fehér, néha a szürkés felé is hajló, a nőknél fehérebb, férfiaknál inkább
sárgásba menő.  De különösen a fiatalabbaknál, különösen nőknél, az igen
finom és áttetsző bőrön a hajszálvékony (capillaris) erek piros és kékes
színe haloványan, elmosódottan átlátszik, ami a bőr felületének valóban a
gyöngyházhoz hasonló színt ad és ami annak igazán végtelenül gyöngéd, szinte
elbűvölő jelleget is kölcsönöz.  Ezenkívül e teljesen gömbölyű koponyájú faj
arca is valóban kerek avagy csak igen keveset ovális és határozottan
mongolos jellegű, habár a szemnek mongol redője nincsen.  Vagyis az arc e
tekintetben is hasonlít a kerek tengeri gyöngyházkagylóhoz, a Holdhoz avagy
a Naphoz, valamint a kerek naptükörhöz.  Vagyis a nők fehér arca a
gyöngyházkagylóval és az Ezüsttükörrel, a férfiak sárgába hajló színe pedig
az Aranytükörrel volt összehasonlítható.  Mongolszerű arca ellenére is
azonban e faj teljesen szőke, sőt a világ legszőkébb faja;-sokkal szőkébb az
úgynevezett "északi fajnál", amely az árja népek őseleme (hosszúkoponyájú,
tehát alacsonyabbrendű), amelynek hajszíne tulajdonképen sohasem szőke,
hanem vörös, sőt gyakran barna is.  (Lássad: Prof. Egon Eickstedt:
Rassenkunde und Rassengeschichte. Stuttgart, 1934.)-Ezen "keletbalti"-nak
elnevezett faj a mongol faj számos jellegével bír ugyan, de teljesen szőke
és fehérbőrű, amiben a feketehajú és sötétbőrű mongol fajtól erősen
különbözik.  Továbbá, mivel a színeződés (pigmentatio) minden fajnál későbbi
fejlemény, ennélfogva csakis a keletbalti faj lehet a mongol faj őse, de nem
a mongol faj a keletbalti őse.  Egyébként Eickstedt, az embertantudósok
egyik legnagyobbika, is azt állítja, hogy a keletbalti faj, amelyet ő
"keleteurópai"-nak is nevez:-az emberiség ősfaja.  E faj szemei is kékek
vagy szürke színűek.  Szemnyílása bár igen hosszúkás és keskeny, de
mongolredője nincsen, habár a szemnyílás néha kissé mongolosan ferde is. A
szemrés keskeny volta az arcnak álmodozó kifejezést is ad.  A két szem
közötti távolság nagy vagyis e távolság ugyanannyi, mint amilyen hosszú a
szemrés, néha még több is, vagyis a szemek egymástól távol állanak, épen
ellenkezőleg mint az "északi faj"-nál, amelynek szemrései majdnem kerekek és
a két szem közötti távolság kisebb, mint a szem hossza, vagyis a szemek
egymáshoz igen közel vannak.  Ezenkívül a keletbalti fajnál előfordul, hogy
a szemek belső sarka kissé lejjebb van a külsőnél, vagyis hogy a szemek
kissé mongolosan ferdék.  Ezzel ellenkezően az északi fajnál meg az fordul
elő, hogy a szemek belső sarka van a külsőnél kissé magasabban, vagyis hogy
a szemek a mongolosnál épen ellenkezően ferdék.  A keletbalti faj szemei,
miként a mongol faj szemei, a homlokkal majdnem egyszintben vannak, vagyis a
szemüregben nem ülnek mélyen, a szemöldök pedig ívelt, de igen vékony és
színtelen volta miatt alig látható, a szemek fölött pedig magasan van,
mindami az arcnak világos, nyílt, barátságos kifejezést ad és ebben is
ellentétét képezi az északi fajnak, amelynek szemei a szemüregben mélyen
ülnek, a kiálló szemöldökcsont által beárnyékoltak, míg a szemöldök, amely
igen fejlett, közvetlen a szem fölött van, ami mind együttvéve a tekintetet
szúróssá, sötétté és kegyetlen kifejezésűvé teszi.  A keletbalti faj
szakála, bajusza csak 20 éves korban avagy még későbben serked és akkor is
kevés, sőt a szakál csak az arc szélére szorítkozik, vagyis olyan, mint a
"Kossuth szakál".  A testszőrösség is majdnem semmi vagyis alig van meg a
hónalatt és a fan is igen kevés, viszont a hajzat rendkívül dús és hosszú,
úgy a nőnél mint a férfinál, gyöngén hullámos, igen vékonyszálú, lágy és
fényes, színe pedig sohasem a vörös felé hajló szőkeségű, hanem
ellenkezőleg, majdnem fehér vagypedig szinte szürke színű, a mongol fajok
hajzatával pedig nem csak annyiban képez ellentétet, hogy ezek hajszíne
teljesen fekete, hanem abban is, hogy ezek hajszálai egyenesek, vastagok és
kemények. Eickstedt állítása szerint e faj nemcsak ősrégi, de az összes
emberfajnak őseleme is, amelyből nemcsak az összes mai emberfajok, de a
kihalt neandertaloid fajok is mind származtak.



E faj azért mert a legkevésbbé specializálódott, ennélfogva még bármely
éghajlathoz és bárminő életviszonyokhoz alkalmazkodni képes, mert rendkívül
kitartó és munkaképes, betegségekre más fajoknál kevésbbé hajlamos és a
legmostohább életviszonyok között is - amilyenek között más fajú elveszne -
megél és szaporodik, valamint azért is, mert a szellemi képességekben
felsőbbrendű :-más fajok rovására, különösen pedig az északiéra, folyton
terjed és szaporodik.  A magyar nép nagy többségét (60-70%) e faj képezi,
vagyis a magyarságban meglévő más fajok ennek kevesebb mint a felét teszik
csak, és ez volt a magyarság őseleme is.  Ugyanez áll európai finnugor
rokonnépeinkre nézve is, sőt az észtek, cseremiszek és vojtyákok szinte
kizárólag e fajból állanak.  E fajt "keletbalti"-nak, "keleteurópai"-nak
azért nevezték el, mert régebben azt hitték, hogy keleteurópai eredetű,
holott eredethelye Közép-Európa, vagyis a Kárpát-medence vagy
Magyar-medence.  Mivel tehát eredethelye Magyarország és mivel a magyarság
nagyobb részét és őselemét képezi, ennélfogva joggal nevezhetjük magyar
fajnak, eltekintve attól, hogy ma hol és milyen nyelven beszél.
Megjegyzendő még, hogy Eickstedt is kimondja, miszerint habár ma túlnyomóan
árja nyelveken beszél, de :-"eredeti nyelve semmi esetre sem volt árja."



Ez volt tehát azon faj, amely sok-sok ezredévvel ezelőtt az emberiség
műveltsége alapjait megvetette, azon ősrégi időkben, amikor az Északi Sark
még Magyarország területén volt, de amikor itt még melegebb volt az
éghajlat, vagyis "örök tavasz" volt, a regékbeli "Aranykorban", a "Földi
Paradicsomban", a Boldogok Szigetén, vagyis a "Magyarok Szigetén":-a
Csallóközben, Tündér Ilona és Magyar Napisten, vagyis a Boldog Istenpár,
tündéri Aranykertjében, amikor az Alföld helyén még tenger volt, amikor
Európa és Afrika egymással még összefüggöttek, de amikor a mai Szahara is
még valószínűleg tenger volt.  Ez ősfaj, egykori nagy műveltsége idején,
számos törzse vándorolt szét a világba, a legmesszebb tájakra is, mindenütt
gyarmatokat alapítva s műveltséget terjesztve, de utóbb más népek közé
elvegyülve;-műveltsége és nyelve nyomai azonban ma is sokfelé fölismerhetők.
Sőt Eickstedt még azt is állítja, hogy faji nyomait is még az óceáni népek
között is észre vehetjük, hogy ahol ilyen népek között szőkeség maradványait
vesszük észre, ez nem származik az északi fajtól, mint némelyek vélték,
hanem a keletbaltitól.



Magyar népünk 98 százaléka gömbölyűfejű, ellentétben a hosszúfejű északi,
földközi és sémita fajokkal.  Miután pedig tény, hogy a gömb a legkisebb
fölület és térfogat mellett a legtöbbet tartalmazhat, eszerint kétségtelen,
hogy a gömbalakú koponya fejlettebb, tökéletesebb a hosszúkásnál.  A
legalacsonyabbrendű emberfajok, mint a busmanok, az ausztrál-bennszülöttek,
a pápuák, valamint a barlanglakó neandertaloid fajok és így a majmok és az
állatok is, mind hosszúkás koponyájúak.  Mégis, mivel az ősárja északi faj
is hosszúkoponyájú, némelyek még ma is ezt és a hosszúkoponyát tartják
felsőbbrendűnek !-Ezért is nevezték ezt el dolichocephal-nak
(hosszúkoponya), míg a gömbölyűt lealacsonyítólag brachicephal-nak, ami
rövidkoponya jelentésű szó.  Amely helytelen elnevezés helyett azonban,
legalább mi, magyarok, a gömbölyűkoponya elnevezést használhatjuk, ami tehát
a hosszúval szemben, helyesen, felsőbbrendűséget fejez ki.







BELRAGGIO ÉS BIANCHINA





1945-ben, Olaszországban, Terranerán, az Abruzzo hegység egy kis falvában,
Tomasi Emmától, aki a falvacska temploma közelében lakott, kölcsönkaptam egy
rossz állapotban levő meséskönyvet, amelynek külső címlapján "Racconti delle
fate" (Tündérmesék) állott.  A könyv belső címlapja hiányzott és így kiadási
helyét és évét nem lehetett megállapítani.  A könyvben levő képek stílusa
legalább is az 1820-1850-es évekből való volt, de a könyv újabb kiadásbeli
kellett legyen, mert a külső címlapján levő kép stílusa meg az 1900. év
körüli időből való volt.  E könyv tartalmazta többek között a fönti cím
alatti mesét is, amelyet itt pontos magyar fordításban adok :



Egy asszonynak két gyermeke volt.  A fiú neve Belraggio (Belraddzso), a
leányé Bianchina (Biankina) volt.



Azelőtt igen gazdagok voltak, de balsors folytán szegénységre jutottak,
amiértis elhatározták, hogy Belraggio elmegy szolgálatot keresni.  Egy
hercegnél kapott is szolgálatot.  Némi idő múlva a herceg, mivel nagyon meg
volt vele elégedve, képcsarnokába küldte, hogy a képeket tisztogassa.  A
képek között volt egy női arckép, amelyet Belraggio nem győzött eleget
csodálni.  Egyik nap a herceg megkérdezte, miért időzik annyit a kép előtt
?-Belraggio azt felelte, hogy a kép nagyon hasonlít távollevő nővérére, akit
szeretne viszontlátni.  A herceg azonban azt mondotta, nem hiheti ezt, mert
hiszen ő már mindenfelé kerestetett a képhez hasonló nőt, de ilyet nem volt
lehetséges találni.  Ám hozzátette, hogy ha nővére csakugyan olyan szép,
hozassa el ide, mert ő feleségül venné.



Belraggio írt Bianchinának, ez útrakelt, ő meg a közeli kikötőbe ment reá
várni.  Mikor a hajó már közel volt, kiabálni kezdett a tengerészekhez :



- Hé !-Tengerészek !-Ügyeljetek Bianchinára, hogy a Nap le ne süsse !



A hajóban volt még egy leány, az anyjával, akik csúnyák voltak mind a
ketten.  Mikor már közeledtek a kikötőhöz, ez a leány Bianchinát a tengerbe
lökte.  Mikor aztán partra szállottak, Belraggio nem ismert nővérére, a
csúnya leány pedig azt állította, hogy a Nap sütötte le, azért lett ilyenné.



A herceg ily csúnya leány láttára Belraggiora megharagudott és más, rosszabb
munkát adott neki.  Ludakat kellett ezentúl legeltetnie.  Most hát ezekkel
járt mindennap legelőre meg a tenger mellé, hogy a libák fürödhessenek is.
Ezek úszkáltak a vízben, Bianchina pedig a tengerből előjőve, nyakukat
színes szallagokkal ékesítette.  Hazatérvén a libák így dalolgattak :

Kro, kro !-A tengerből jövünk,

Ezüstöt, aranyat, gyöngyöt ettünk.

Belraggio nővérkéje oly szép !

Csillagként ragyog a tengerben !

Szép mint a Nap, mint a rózsa,

Bárcsak a herceg felesége volna !



Mikor a herceg ezt meghallotta, kérdezte Belraggiot, mi oka, hogy a libák
ilyesmit dalolnak ?-A fiú pedig elmondotta, hogyhát nővére, mivel a tengerbe
lökték volt, ott egy tengeri szörny fogságába került, aki vízalatti
palotájában megláncolva tartja, de a lánc oly hosszú, hogy ő a tenger
széléig kijöhet.



Így szólott erre a herceg :



- Ha ez igaz, kérdezzed meg, megszabadítására mit tehetnénk ?



Másnap Belraggio Bianchinát meg is kérdezte s ez így felelt :



- Lehetetlen engem innen megszabadítani, mert ahhoz egy kard kellene, amely
úgy vágna, mint száz és egy ló, amely úgy futna, mint a szél.



Belraggio a választ a hercegnek megvitte, az pedig addig kerestetett, míg
egy jó tündér segítségével szerezett egy kardot, amely úgy vágott, mint száz
és egy lovat, amely úgy futott, mint a szél.  Ezekkel a tengerhez mentek,
Bianchina ott várt rájuk, őket a palotába vezette, a karddal a láncot
elvágták, mind a hárman a lóra ültek, ez szélként elfutott, vissza a herceg
palotájába.  Megtartották a lakodalmat, a két gonosz nőt máglyán a téren
elégették, ők pedig éltek boldogan és megelégedetten.







MAGYARÁZATOK

a Belraggio és Bianchina című meséhez





E mese is kétségtelenül ősrégi, illetve régen mythosz volt és csak a
keresztény korban válott mesévé, valamint bizonyos az is, hogy ezt sem mi
nem vettük újabb időkben az olaszoktól, sem az olaszok tőlünk, hanem hogy
mindkettő közös eredete ősidőkben keresendő.  Amit bizonyít az is, hogy a
kínai mesével is összefüggésben van, mert itt is, ott is képmásról van szó.
Amely dolog arra is mutat, hogy mindezen mesék a Nap aranytükre és a Hold
ezüsttükre, illetve gyöngykagyló képe ősrégi kultuszából származnak.  Hogy e
mese nem lehet újabbkori átvétel tőlünk az olaszokhoz, sem az olaszoktól
hozzánk, kitűnik abból is, hogy habár alapjuk egyező, de mégis olyan
különbségeket is tartalmaznak, amelyek a közvetlen átvételt kizárják.



Világos, hogy az olasz változat súlyos romlásokat szenvedett, ami
kétségtelenül azután történt, miután megszűnt mythosz lenni, habár némi
romlás történhetett már akkor is, amikor ősnépeinktől más népek, mint a
görögök avagy rómaiak átvették.  A legsúlyosabb romlás az, hogy Belraggio
már nem királyként és a másik királlyal ("herceggel") egyenrangúként
szerepel, hanem annak szolgája.  Ez természetes következménye annak, hogy
feledésbe ment, miszerint a tengerbeesett kép gyöngyházból avagy ezüstből
való volt.  Közönséges, festett kép a tengerben tönkre menne, esetleg el sem
süllyedne.  Ezért a tengerbeesése el is lett hagyva s a kép már a másik
király palotájában valónak mondva.  Ez is súlyos romlás pedig, mert hiszen a
kép tengerbeesése épúgy a Hold tengerbeni alászállását jelentette mint a
leány tengerbeesése.  Miután pedig a kép már a másik király palotájában
levőnek mondva, ezért Belraggio oda már szolgaként került, aminthogy a
királyhoz szolgálatba szegődés gyakori meseindíték is.  Mégis annak emléke,
hogy Belraggio is király kellene legyen, azon lényegtelennek látszó, de
tulajdonképen fontos nehány szóban maradott fönn (a mese elején), amiszerint
valamikor "gazdagok voltak".  A harmadik súlyos romlás az, hogy a
Tengeristen (azaz Neptunus) már nem "öreg halász" lett, mint e mese némely
magyar változatában, amiről alább leend szó, hanem "tengeri szörny" (mostro
marino), aminthogy a kereszténység a régi istenségeket többnyire gonosz
lényekké változtatta, mivel pedig egy tengeri szörnyet természetesen
gonosznak kell képzelni, így Bianchinát ez megláncolva, fogságban tartja.
Ez pedig azon képtelenséget hozta létre, hogy a lánc olyan hosszú, hogy a
lány naponta mégis a tenger széléig bírt kijönni, holott ilyen hosszú lánc
sok mázsányi súlyú volna, amelyet leány nem vonszolhatna naponta ide-oda
!-Más képtelenség, hogy a lánc elvágásáért a szörny tengerfenéki palotájáig
kellett menni, holott a láncot a tenger szélénél is elvághatták volna.
További képtelenség, hogy a lóra hárman ültek, a több mázsányi lánccal és
hogy ez így is szélsebesen vágtatott velük a király palotájáig.  Mesékben,
természetesen szabad "meseszerűségeknek" lenniök, de nem bántóan és
kellemetlenül ható képtelenségeknek és ha ilyenek mégis vannak :-ez a mese
nagyfokú romlottsága bizonyítéka.  Például a mi fönti meseváltozatunkban még
csak egy ilyen, bár kellemetlen, de nem föltűnő, alig észrevehető
képtelenség van: az, hogy habár Bálint a hajón együtt utazik Ilonával, a két
gonosz nő tettét mégsem veszi észre, sőt a kiszállás után sem veszi észre,
hogy hiszen leánycsere történt és hogy nem Ilona változott csúnyává,
feketévé !



Ez olasz mese egész második része azon magyar meséinkkel azonosul,
amelyekben Ilonát előbb megvakítják és ezután a tengerbe, vagy folyóvízbe
vetik, ahonnan őt az "öreg halász" menti ki, aki azonban jóságos és módot
talál arra is, hogy a lány szemeit visszakapja s őt utóbb jegyesének is
szívesen adja át.



Annak oka, hogy az olasz változat a magyarnál sokkal romlottabb, az hogy a
kereszténység Olaszország területén már majdnem 2000 éves, holott nálunk még
1000 éves sem, sőt Erdélyben ősvallásunk titkosan még vagy 200 évvel ezelőtt
is élt.



Romlásai dacára azonban az olasz mese is megőrzött egy, a tudomány
szempontjából igen értékes elemet, és ez a Belraggio név.  A Bianchina
(Fehérke) is azonosítható ugyan Gyöngyszínű Ilona nevével, illetve a
gyöngyházkagylóval, ezüsttükörrel és a Holddal, de ezen Belraggio
(Szép-sugár) név, amely régebben bizonyára Belloraggiante (Szép-sugárzó)
volt, e mesehőst a Nappal, azaz Apollonnal, a legközvetlenebbül azonosítja,
aki tehát azért szép, mert ő az említve volt Szép-Isten (Apollon), és
sugárzó, mert hiszen ő a Nap.



Ide tettem ezen kerek etruszk bronztükör hátsó lapja rajzát, amely
ábrázolatot 1944-ben találtam az "Illustrazione Vaticana" című lap 1936.
május 1-16. számában. (18. ábra.)-E tükör hátlapján mesénket azon korából
látjuk ábrázolva, amelyben még mythosz volt.  Mivel az etruszkok régibb
eleme őstörök eredetű volt, - nyelvük bármennyire el is változott - vagyis
tehát rokonunk volt, ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy e tükrön
állításaim oly meglepő igazolását találjuk.



Ott látjuk a képen az "öreg halászt", illetve az olasz mese "tengeri
szörnyét" (mostro marino), azaz Neptunus tengeristent, kezében a szigonnyal.
A "Nep-tun-usz" név értelme nem is más mint "a víz Isten."-Ősnyelvünkben
ugyanis, mivel az tisztán ragozó (utóvető) volt, még az is, ami mai
névelőnk, még a szó végén állott, aminek nyoma több árja nyelvben is
fönnmaradott (például: oláh, bolgár, albán), de megvan az említett oromo
nyelvben is.  Így keletkezett a görög és latin -osz, -usz stb. szóvégzés is,
ami eredetileg szintén névelő értékű volt, de a szó végén állott ragként. A
nep, azaz eredetileg nef, neft szó ősnyelvünkben ned, nedű (romlottan nedv)
vagyis víz, folyadék értelmű volt.  Viszont ezen tengeristen pedig nem más
mint az Égnek tükröződése, vagyis az Égistennel tulajdonképen azonos;-ami
aztán magyarázatát adja annak is, hogy a görögök és rómaiak is
Zeusz-Jupitert és Poseidon-Neptunust egymáshoz teljesen hasonlóvá szokták
volt ábrázolni, valamint ez a magyarázata annak is, hogy a tenger, tengiz,
dengiz szó a turáni nyelvekben hol Isten, hol Ég, hol pedig tenger
értelemmel szerepel.  A képen Neptunus feje mellett etruszk betűkkel ezen
föliratot látjuk :-NETUNZ, amivé a késői etruszk nyelvben a Neptunus név
kopott.  A képen középen áll a Napisten vagyis Apollon alakja, akit az
etruszk fölirat USZILnak (de etruszk betűkkel és jobbról balra olvasandóan)
nevez.  Mivel pedig a nyelvészetben az r és l egymássali könnyű váltakozása
közismert, úgy ezen Uszil névben az egyiptomiak Oszir vagy Ozir (görögösen
Ozirisz) Napistene nevére ismerhetünk, aki náluk azonos volt Apollonnal és
Orfeosszal, illetve a mi mesénk "napnyugati király"-ával, mert az
egyiptomiaknál Ozirisz a lemenő, az Alvilágban járó, éjjeli Nap
megszemélyesítője volt.  (Holott Har, görögösen Horusz, másként Ré vagy Ra a
déli, nappali, diadalmas Napisten.)-Oziriszt tekintették az egyiptomiak az
eke föltalálójának, vagyis a földművelés istenségének, ami pedig őt a mi
Mag, Magor avagy Szem Napistenünkkel is azonosítja.  (Világos, hogy ezen Ra
vagy Re név azonos a latin és olasz rex, re = király szóval, de amelynek
megfordítása a régi magyar és mai török er = hím, férfi, valamint a magyar
úr szót is adja, míg viszont a Horusz vagy Har név meg a német Herr = úr
szónak felel meg, amely német szó pedig az úr és er szavaknak csak hehezetes
kiejtése.)-De Ozirisz az egyiptomiaknál még a törvényeket adó istenség
is;-láttuk pedig, hogy őseinknél is a Napisten, mielőtt meghal, azaz mielőtt
az Alvilágba alászáll, hagyja tanításait, azaz törvényeit, az emberekre,
aminthogy a Napistent más népek is törvényadóként tisztelték; például a
szumerek Samás Napistenüket.  Emlékezzünk pedig, hogy őseinknél a lemenő
Nap: énekes Aranymadár, Vörös Koldus képében az ének, dal és zene istensége
is.  (A görögöknél: Apollon és a vele azonos Orfeosz).  Márpedig Oziriszt az
egyiptomiak is a zene istenségeként is tisztelték.  Kimutattuk továbbá, hogy
a mi Napistenünk és Tündér Ilona, mivel ők első emberpárként is szerepeltek
(de csak költői megszemélyesítések voltak!), ennélfogva ők, bár egymásnak
testvérei, de egyúttal házastársak is.  De amit, mivel ez az erkölcsi
érzésre mégis sértő :-a mi mesénkben (egykori mythoszunkban) az egy személy
kettéválasztva :-a napkeleti és napnyugati királyba, de amely kettőről
mondva, hogy egymásra nagyon hasonlítanak !-És íme: az egyiptomi
mythologiában is Ozirisz és Izisz egymásnak testvére is, de ők férj és
feleség is.



De hogy ezen egyiptomi istenség, épúgy mint a görögök Apollonja, a mi őseink
mythologiájából származott, ezt nem kisebb tekintély, mint Herodotosz
bizonyítja, elmondván, hogy Apollont a szkíták Ojt-Ozir, más változat
szerint Gojt-Ozir, néven nevezték.  Ez istenséget Ritter Károly (Die
Vorhalle europäischer Völkergeschichten. 207. oldal. Berlin, 1820.) is
azonosítja az egyiptomi Ozirisz Napistennel és ezzel kapcsolatban elmondja,
hogy a szkíták a Palus Meotis (Azovi-tenger) környékén virágzó földmívelést
folytattak (tehát nem voltak nomádok!) és hogy e vidékről Nagy Sándor
korában is nagy gabonakivitel volt.  Itt, az úgynevezett Kimmeri
Boszporosznál fekvő Szindike vagy Indike tartományban egy monda élt, amely
szerint ezen Ozir istenség itt fogta először igába az ökröket (vagyis őt a
szántás föltalálójaként is tisztelték), ami tökéletesen összevág azzal, hogy
az egyiptomiaknál is az eke föltalálójaként és a földművelés istenségeként
Oziriszt tisztelték.  Következtethető, hogy az Ojt- avagy Gojt-Ozir istenség
e neve tulajdonképen Hajt-Ozir azaz Hajtó-Ozir értelmű volt, vagyis :-aki az
ökröket ekébe fogva, a hajtás föltalálója is volt.  Hogy a h hang a g
hanggal mily könnyen cserélődik föl, eléggé ismeretes.  Egy példa :-Némely
szláv nyelvben a hegy és város neve hora, hrad, más szláv nyelvekben
ugyanezek neve gora, grad.  Más példa :-ugyancsak szláv nyelvekben huszka,
más szláv nyelvekben guszka = liba.  De eléggé ismeretes az is, hogy a mély
magyar a hang mily könnyen váltakozik az o hanggal.  Példa :-a magyar lak,
lakás szó a csángó-magyarok nyelvében lok, lokás-nak hangzik, annyira, hogy
például a Gyímesi Szorosban lévő Gyímeslak falú a hivatalos magyarban is
Gyimeslok maradott.  Más példa :-Egy bizonyos ragadós levelű fűféle magyar
neve rogosz.  Leveleit a készülő hordó dongái közé szokták tenni, hogy az
biztosan folyásmentes legyen (tömítés-ként).  E rogosz szavunk ment át a
szlávba is, ahol annak rogozsina felel meg.  Világos tehát, hogy ragad,
ragadni igénknek régen rogod, rogodni kiejtése is volt.  Hogy viszont
ragadni igénk a megfogás másik azaz megragadás = erősen megfogás, igénkkel
azonos, ez is eléggé világos.



Abban pedig, hogy ezen etruszk tükrön ábrázolt középső férfialak csakis a
Napisten lehet, nem kételkedhetünk, mert hiszen feje mögött ott van a
napkorong (ami a kereszténység Jézusa és szentjei feje aureolája eredetét is
képezi, de ami, ismeretes, megvan a buddhizmusban is, ahol meg a Napisten
helyébe tett Buddhát ábrázolják ugyanilyen aureolával.  A szóban levő alak
kezében levő ij is őt egyenesen Apollonnal azonosítja, mivel őt a
görög-római mythologiában is kezében ijjal szokták volt ábrázolni,
jelképezvén a nyilak - amint említők - a napsugarakat.



Az ábrázolaton látható nőalak mellé ez írva - THEZAN (de természetesen
etruszk betűkkel és szintén jobbról balra olvasandóan), amely nőalak pedig
senki más mint Gyöngyszínű Ilona, azaz Tündér Ilona-Izisz-Bianchina, vagyis
a Föld, Hold és víz istennője, és tehát - amint látjuk - úgy Venussal mint
Diana-Artemisszal is azonos, vagyis a nőiség megszemélyesítése is.  Ezen
etruszk Venus-Thezan istennő azonban náluk Momsen Teodor (Storia di Roma. I.
kötete, 136. oldal.) szerint még Turan néven is neveztetett.  A nyelvészek
jól ismerik az r mássalhangzónak némely nyelvben z avagy zs mássalhangzóvá
változása jelenségét, ami dél-olasz tájszólásokban ma is megvan;-például
pádre (padre) helyett pádzse, kvattro (quattro) helyett kvattzso;-terra
helyett tezzsa.  Ugyane jelenség megvan a csehben és több török
nyelvjárásban, utóbbiakban például tengir helyett tengiz, stb.  És valóban
őstörök törzseinknél a Földistennő, vagyis Ilona neve Turán, Terán, Terén,
Terenna volt.  Miután pedig az őstörökök nőelvű törzsei magukat nem Turuk
vagy Török Napistenük után, hanem Földistennőjük neve után nevezték, így
tehát az etruszkok türén, tirenna, vagy az első szótag megfordításával rét,
retenna és razenna nevét is ezáltal látjuk megfejtve, de fölismerhetjük e
szavakban a latin terra, terrenum = föld szavak ősetruszk eredetét is.
Mivel pedig a t hang z-vé változhatása is jól ismert jelenség, ezért a
Türenna, Razenna és Turán neveknek a rutén népnévveli azonos voltát is el
fogjuk fogadhatni, ha e nép ma nyelvileg el is szlávosodva.  Csak
megemlítem, hogy asszír ékiratok is emlegetnek az asszírok által legyőzött
rutennu nevű népet.  Momsen szerint az etruszkok nyelvében a nevek után tett
enna végzés mindig nőiséget avagy nőtőli leszármazást jelentett, vagyis
tehát az etruszkok rét avagy rát, raz neve után következő enna végzést az
illető törzs nőelvű volta bizonyítékának tekinthetjük.  Emlékeznünk kell itt
a magyar né végzésre (Balog-Balogné, Szalai-Szalainé), amely valamely név
után téve szintén nőiséget jelent és nő szavunkkal azonos.



Látjuk tehát, hogy az ázsiai Turán föld és hegység, illetve fennsík e nevét
fajunk összefoglaló neveként tulajdonképen helytelenül használjuk, mivel ez
csak török őstörzseink nőelvű ágaira volna helyesen alkalmazható, de mivel
ez elnevezés fajunk neveként már meglehetősen általánosan elfogadott, ezért
én is használom, habár igen jól tudom, hogy fajunk őshazája nem a Turáni
fennsík, hanem Magyarország, sőt ezen belül is a Csallóköz szigetei.









Világszép Ilonka



(Magyar népmese.)





Volt egyszer egy szegény ember és annak gyönyörűszép leánya.  Olyan
csodálatosan szép volt a leány, hogy elnevezték Világszép Ilonkának.
Szépségéről az emberek annyit beszéltek, hogy híre eljutott a királyhoz is.
Ez, mivel még nem volt házas, azt gondolta magában, hogy ilyen világhíres
szépségű leány jó volna neki feleségül és az ország királynéjául. Elküldött
hát egy ügyes festőművészt, a leány képét festené meg, hogy lássa valóban
olyan szép-e.



Elment a festő, a képet megfestette s a királynak elhozta.  Ez pedig a képet
meglátva, a leány annyira megtetszett neki, hogy nem gondolkozott többé,
hanem aranyos királyi hintót küldött, a leányt hozzák el és vele édesapját
is.



Örültek ezek mindketten a nagy szerencsének.  Ilonka mindjárt a hintóba ült,
apja pedig a bakra a kocsis mellé és elindultak a király városa felé.
Útközben azonban találkoztak egy vén cigányasszonnyal és ennek feketeképű
leányával.  A cigányasszony az út közepére állva kiabálni kezdett a
kocsinak, állana meg és őket venné fel.  A kocsis ezt nem akarta és a
cigányasszonyra kiáltott, hogy álljanak félre, merthogy ez királyi hintó s
nekik nem való.  De Ilonka az ablakon kiszólott a kocsisnak, hogy csak
vegyék föl őket, mert azt kívánja, hogy a mai nap másoknak is örömnap
legyen.  Így hát a két csúnya nőt is fölvették és ezek beültek Ilonka mellé
a hintóba.



Amint egyszer egy nagy folyóvíz mellett haladtak, a két cigánynő Ilonkát
nagyhírtelen megragadta, mindkét szemét kivájta, őt meg a folyóba vetette.
De a vénasszony a szegény leányka szemeit megtartotta varázsszernek.
Mindezt pedig úgy sikerült elkövetniök, hogy sem a kocsis, sem Ilonka apja
nem vett észre semmit.



Mikor a királyi palotához megérkeztek, a király kijött elébük, de majd kővé
válott, mikor a két csúf, feketeképű nőt meglátta.  A kocsis és Ilonka apja
sem tudtak hová lenni ijedtükben.  Hiába akarták a királynak megmagyarázni,
hogy semmit sem tudnak és nem tudják, hová lehetett Világszép Ilonka s hogy
e két nőt Ilonka kívánságára vették csak föl.  A király nem hitt nekik, mert
a banya a száját jobban tudta járatni és esküdözött, hogy hiszen ez Ilonka,
csakhogy az arcát a Nap lesütötte, de hogy hamarosan épen olyan szép lesz,
mint azelőtt, csak óvni kell a napsütéstől.  A király ezt elhitte, a leányt
elvette feleségül, Ilonka apját pedig börtönbe vetette, amiért leányára nem
tudott jobban vigyázni.



Szegény Ilonkát pedig a nagy folyóvíz vitte, vitte lefelé, míg egyszer
éjszaka egy fövényre kivetette, de még élve, egy öreg halász kunyhója
közelében, aki a leány sírdogálását meghallotta, kunyhójából kijött és őt
ott találta a parton, ázottan és a hidegtől reszketegen.  Karjára vette
szegénykét, kunyhójába vitte, ahol aztán fájdalommal vette észre, hogy vak
és meglepetve látta, hogy könnyei igazgyöngy szemekké változnak.



Szeretettel gondjaiba vette, ápolta, mintha tulajdon édes leánya volna,
Ilonka pedig neki elmondotta szomorú sorsát.  Mivel pedig a leány,
szerencsétlenségében, gyakran sírt, a halásznak nemsokára egész zacskó
igazgyöngy gyűlött össze.  Egyszer aztán fogta a zacskót és elment a városba
a gyöngyöket eladnia.  Sokan szerették volna megvenni, de ő azt mondotta,
semmi pénzért, aranyért oda nem adja, csak két szemért.  Csakhogy bizony, a
gyöngyök bármily szépek is voltak, de érettük szemeit senki sem akarta
odaadni !-Egyszer aztán eljutott a király palotájá

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.