A lelkiismeret aranytükre IIII.

 2010.01.01. 15:50

Nem hagyhatjuk itt el a görög Orfeusz-rege megemlítését.



Orfeusz a hitrege (mythosz) szerint Apollon Napisten fia.  A mi
mythológiánkból azonban kitűnik, hogy Orfeusz Apollonnak csak mintegy
megkétszereződése volt, vagyis a Napistennek egyik megnyilvánulása, illetve,
hogy Apollon volt az Égen járó, nappali Nap, Orfeusz pedig az esti és
éjjeli, vagyis az Alvilágba alászálló és az Alvilágban járó Nap.  De
természetesen ezt is csak úgy értjük meg teljesen, ha nem feledjük, hogy
ősműveltségünk idejében, amidőn őseink e regéket megalkották :  nappal és
nyár, este és ősz, éjszaka és tél még egymással azonosak voltak, vagyis hogy
az Északi Sark még hazánk területén volt, habár ugyanekkor itt még enyhe
éghajlat volt.  Ismeretes, hogy a görög rege szerint is Orfeusz oly
gyönyörűen hárfázik, hogy nemcsak az emberek, de az állatok is, vadságukat
feledve, megszelidülve, köréje gyűlnek, hogy őt hallgassák.  Ma már senki
sem érti, hogy a vérengző vadállatok, amelyek megszelidülnek: tehát a gonosz
embereket jelképezik, jelentik, akik megjavulnak, ha a Napisten, vagyis a
Lelkiismeret szavát (az Aranymadár énekét, a táltos tanítását)
meghallgatják.  Ez volt tehát őseinknél e hitregeindíték jelképes értelme,
amelyet azonban már sem a görögök, sem a rómaiak nem ismertek, nem értettek.



Egy magyar népmesénkben ("A király szép leánya") a Nap beleszeret egy
királyleányba (Tündér Ilona), de ezt egy sárkány elragadja az Alvilágba
(Euridike elrablása).  A Nap keresésére indul, de előbb vörösképű és
vörösruhás, öreg, rút koldussá változik, aki rút, vén, sánta gebén lovagol.
A koldus azonban oly csodaszépen énekel, hogy a király (az elrablott leány
atyja) az ablakhoz megy, látná, ki énekel ily szépen.  Látja a Vörös
Koldust, amint sánta lován a hóban halad, énekel és énekét tökhéj-kobozán
kíséri.  Szolgáit küldi, a koldust hívják be, stb.  Ez indíték értelme az,
hogy ősidőkben lemente előtt, vagyis késő ősszel, a Nap a láthatáron
látszott sokáig körülbolyongani.  Ismeretes pedig, hogy lementekor a Nap, a
levegőrétegek fényirányeltérítése következtében néha eltorzulni látszik,
azaz szabályos korongalakját elveszíti, vagyis "rút" lesz.  Hogy pedig
lementekor a Nap vörös is lesz, ezt akárhányszor láthatjuk.



Koldus szavunk a kolindál, kalindál, kalandoz, kalézol, kólicál = kószál,
jár-kel, mendegél, bolyong, körben bolyong igéink kol, kal, kel szótövéből
származik, ami a hasonló szavak eredetét is megfejti;  az árja nyelvekben
meglevőket is.  Hogypedig ez valóban így van, még jobban bizonyítja azon
párhuzam, hogy az olasz-latin mendico, mendicus, mendicare = koldus,
koldulni szavaink eredetét meg a mi mendegél igénk magyarázza meg.  Más
párhuzam az is, hogy az olasz nyelv velencei tájszólásában a remengo szó
jelent egyaránt tönkrejutást, koldussá válást, valamint kószálást,
bolyongást is.  Például náluk közönséges szitok : "Va remengo!" = Menjél
tönkre, vagy légy koldussá.  Vagy mondják azt is: "El ze andá a remengo."
Tönkre ment, koldusbotra jutott.  De mindami mellett ugyanezen remengo
szónak még kószálás, bolyongás, vándorlás értelme is van.  A szó megfelel az
olasz irodalmi nyelv ramingo szavának, amelynek azonban csakis bolyongás,
kószálás értelme van.  Viszont a magyar "koldusbot" kifejezés is azt
mutatja, hogy a koldus mindig vándorol, mert a vándorlók szoktak bottal
járni, amit másrészt a "vándorbot" kifejezésünk is mutat.  Továbbá: a magyar
népnek ma is közönséges szólása: "kósza koldus", mivel a koldusok valóban
házról-házra, faluról-falura szoktak járni koldulni.  Éspedig, különösen
régebben, még énekelve, zenélve is.  Mindami hitregékben azzal is
összefüggésbe hozatott, hogy amidőn a Sark még Magyarország területén volt,
a Nap úgy lemente előtt mint kelte után is, sokáig a láthatáron körben
látszott bolyongani;  amiértis az elmondottaknak még igen nagy hitregei
háttere is van, de amivel itt nem foglalkozhatunk.



Fontos a szóban levő népmesében az is, hogy itt tehát a naplemente és a
gyönyörű éneklés és zenélés közötti egykori összefüggés nyomát is még
megtaláljuk.  És ime: a hangversenyeket, "zeneestélyeket" ma is este szoktuk
tartani.



De kitűnik mindezekből még az is, hogy őseinknél az ősz és tél a Nap
lementével és az Alvilágbani bolyongásával, a nyár pedig delelőjével (a
zenitre érkezésével) volt azonos.



Tudván mi mármost mindezt, világosan értjük azt is, hogy Vajnämöjnen, a
finnek egykori nemzeti istensége, vagyis az őszi és téli megnyilvánulásában
megjelenő Napistenük, miért képzeltetett őszhajú, őszszakállú öreg embernek
(ifjúkori megnyílvánulásai :  Lemminkäjnen és Kaleva vagy Kalervo) és miért
mondatik el, hogy mielőtt csolnakján a tengeren útrakel és az embereket
elhagyja (egykori magyar hitrege szerint a Csodaszarvas hátán a Mindenség
Tengerén), búcsúzásakor, előveszi hárfáját és énekel oly gyönyörűségesen,
hogy nemcsak az emberek, hanem az állatok is köréje gyűlnek őt hallgatniok.
A mi Vörös Koldusunk, Vajnämöjnen és Orfeusz tehát egymással azonosak és a
lemenő Napot jelentik.  A gyönyörű ének alatt pedig az öregen búcsúzó
Napisten tanácsait, oktatását, más szóval: törvényeit, kell értenünk, de
amelyek ősidőkben szebbnél-szebb verses énekekbe, regékbe, példabeszédekbe
is voltak foglalva.  Ilyenek maradványa a finn Kalevala némely éneke is.
Amely regéket az öreg regős tehát énekelve és zenélve mondott el.



Miután mindezeket megtudtuk, megértjük nemcsak az Orfeusz-hitregét, de a
Mózes-hitregét is, vagyis azonnal észre kell vegyük Mózesnek a fönti
hitregei személyekkel, azaz őseink Napistenéveli azonosságát.  Mózes is
fölmegy magasra, a hegyre (a Nap a zenitre), hogy a Nagy Égisten törvényeit
fogadja, ugyanúgy mint ahogy vogul rokonaink regéjében a Napisten fölmegy
atyja, Numitorem Égistennek az Ég legmagasabbján levő lakába (a zenitre),
hogy ott annak tanácsait, oktatását kikérje, amelyek szerint azután az
emberek világa fölött intézkedjen, amelyek szerint az emberek életét
igazgassa.  Vagyis világosan látjuk ennek a Mózes törvényhozásávali
azonosságát.  Mózes is erőteljes férfikorában, vagyis élete delelőjén megy
föl a Színai hegyre (a Nap az Ég delelőjére), ahol törvényeit Isten
személyesen adja át neki, és ő is öreg korában, mielőtt az emberektől
elbúcsúzna, közli velük "Második Törvényét" (Deuteronomio), vagyis az
utolsót, halála előtt (a naplemente) éspedig versekben, hangosan énekelve.
(Eszünkbe juttatja ez a halál előtti szép "hattyúdalt" is.)  Be kell tehát
látnunk, hogy Mózes nem történelmi személy, hanem csak a mi Napistenünk
késői és elváltoztatott másolata, akinek a legföljebb nehány ezer évvel
ezelőtt a zsidó papok által összeállított törvényeket tulajdonították.



Őseink táltosai, amidőn az áldozókertbeli Szent Fa villás ágából, illetve a
kert avagy istenház szószékéről a néphez beszéltek (a mai "prédikálás"
eredete), aranyos vagy aranysárga palástot vettek magukra, hogy a tanító
Napistent, illetve a Világ Szépenszóló Aranymadarát ezáltal jelképezzék. De
lehetett a palást piros is, ami meg a naplementét, a Tűzmadarat illetve a
Vörös Koldust jelentette.  Az Aranymadarat jelentő sárga palást fejti meg
azt is, hogy Buddhát, azaz a nagy tanítót, a buddhisták ma is aranyszínű
palástban ábrázolják, de annélkül, hogy ennek igazi értelmét is tudnák, és
hogy a buddhista papok máig is sárga palástban járnak.  A buddhizmus pedig,
tudjuk, az észak-indiai hindoszkitha népektől indult ki, azaz tehát nem a
hinduktól, hanem turániaktól, amiértis hagyományait ősnépeinktől
származottaknak tekinthetjük.  Meg kell még említenünk a bánatszallagokat
is, amelyeket a Szent Fákra volt szokás akasztani.  Erdélyben ma is vannak a
nép által szentnek tekintett fák, amelyek törzse villájában szentkép avagy
szobrocska van, ma természetesen keresztény.  Az ilyen fák ágairól néha
szallagokat, kendőket, néha selyemből valókat, tehát meglehetős értékűeket,
valamint egyes ruhaneműeket is látunk függeni.  A nép ugyanis némely helyen
azt hiszi, hogy bizonyos, nem túlságosan nagy bűnöket, különösen a
haszonlesésből elkövetetteket, de paráznaságokat is, ilyen holminak a Fára
akasztásával, azaz tehát föláldozásával, megválthatni.  Ezeket, mielőtt
odaakasztanák, össze-vissza lyukgatják, hogy ezek így értéktelenné válva,
senki el ne lopja.  Régen ez természetesen fölösleges volt, mivel senki
elvenni úgysem merészelte volna, mert hiszen ezáltal annak bűnét és
büntetését vonta volna magára, aki a tárgyat fölakasztva, attól szabadult.
Sőt a mai babona szerint, amint hallottam, a fölakasztott dolgokat még
érinteni sem jó, mert már ebből is baj ragadhat az emberre.



Ősvallásunk idejében az Istenházakban venni lehetett különböző színű és árú
szallagokat, amelyeket, az elkövetett bűnt ráírva, ennek megváltásául a Fára
kellett akasztani, akár Szent Kertekben álló igazi fa volt az, akár
Istenházban álló mesterséges fa.  Az írásokat senkinek sem volt szabad
elolvasnia, habár úgysem lehetett tudni, melyiket ki írta, de olvasta az
öregebb táltos - bár, hogy melyiket ki írta, tudni ő sem kívánta -, és
felelt is rajta, hogy az áldozat az elkövetett bűnért kevés, elég avagy
sok-e.  Ha kevés volt, az illetőnek még aranylevelet avagy aranyleveleket
kellett a Fára akasztania, ha sok volt, aranylevelet vagy leveleket vehetett
le a Fáról.  Az így is egybegyűlő arany vagy az Istenház javára
fordíttatott, vagypedig aranylevelekként a Fára akaszttatott, valamint
ínséges esztendőben a törzs megsegítésére használtatott.  Az áldozat,
illetve az adott érték természetesen vagy ugyanannyi vagy több kellett
legyen, mint amennyi az elkövetett rossz cselekedet haszna volt.  E szokás
régibb alakja az volt, hogy az illető (úgy mint a szokás mai,
visszafejlődött alakjában) egyszerűen a maga belátása szerint akasztott föl
valamit a Fára.  Legrégebben az említett bánatszallagok csak nyírfakéregből
vágottak voltak.



Látjuk az elmondottakból, hogy ez kellett legyen a mai gyónás és
bűnmegváltás (penitentia) ősalakja.



Állattenyésztő törzseinknél, amelyeknél az állatáldozatok jöttek mindinkább
szokásba (de ami a földművelő magyar és szemere törzseknél nem történt meg),
ebből kifolyólag azután azon szokás is kifejlődött, hogy elkövetett bűnök
megváltásáért állatokat áldoztak föl.  Ami viszont újabb, vérengző és gonosz
indulatú népeknél emberáldozatok bemutatásává is fajult el.  Mégpedig
gyakran úgy is, hogy a bűnös a maga bűne és büntetése alól úgy akart
kibújni, hogy az istenségnek engesztelésül már nem csak állatot, hanem
embert, gyakran szűzleányt, gyermeket, gyermekeket, esetleg a saját
elsőszülöttét is, áldozták föl, amely ártatlan áldozatokat haláluk előtt még
meg is kínoztak.  Ilyen eszejárása azonban csak vérengző, kegyetlen
természetű népeknek, egyéneknek lehetett, amelyek, akik istenségüket is
magukhoz hasonló vérszomjasnak képzelték, amely istenségnek végtére tehát
mindegy, hogy ki áldoztatik neki föl, a bűnös-e vagy helyette másvalaki.
Neki a fontos csak az, hogy vért láthasson, illetve hogy neki engesztelésül
ember kínoztasson és ölessen meg.  Amely föláldozott személy, ha ártatlan,
akkor úgy az áldozó mint ennek észjárása szerint, az istenség szemében is,
még sokkal értékesebb volt.



A nép bűneiért föláldozott ártatlan bárányt, bakot, a "bűnbakot" a Bibliában
is megtaláljuk.  Mivel pedig ősnépeinknél a föláldozott állatok
legértékesebb része azok bőre, szőrméje volt, ígyhát ezek egyrészét avagy az
egészet akasztották a Szent Berkek, Szent Kertek Szent Fájára.  Különösen a
vadászatból élő törzsek aggattak föl értékesebbnél értékesebb szőrméket is.
De természetesen mindezt nem csupán bánatból, hanem az istenség tiszteletére
valamint ezek kegyei megnyerése érdekében is.  Csakhogy mindez késői
szellemi és erkölcsi hanyatlás következménye.  A bőröket és szőrméket aztán,
későbbi időkben, hogy el ne lopassanak, őriztetni is kellett, fegyveres
emberekkel, ebekkel avagy a Szent Kertbe elzárt fenevadakkal.  A bőrök
összelyukgatása, ami rokonnépeinknél napjainkig is szokásban volt, még
későbbi időkben jött szokásba, mivel ez kényelmesebb volt, az őriztetés
pedig nem is volt mindig lehetséges.  Népmeséink ezernyi változatban tartják
fönn az ezüst- vagy aranylevelű, vagy aranyalmát termő fák meglopása és
őriztetése emlékezetét, sőt van e meseindítékunknak olyan változata is,
amely szerint selyemfüvön aranybúzát termő mező őriztetéséről van szó, amely
utóbbi változat a gabonatermelő szemere és szarmata törzseinktől származik.
De föl kell itt említenem a görögöknél is fönnmaradt Aranygyapjú-mondát is,
amely Aranygyapjú (értsed: aranyszőrű kos bőre) egy király kertjében fára
volt akasztva és sárkány őrizte, de mégis ellopták.  E mondaindíték így már
teljesen okszerűtlen, mert hiszen ha ezen aranyszőrme oly becses volt, hogy
sárkány által kellett őriztetni, akkor hát miért akasztották volna kertben
fára, holott jól elzárt épületben sokkal biztosabb helyen lett volna! Íme
tehát ez is olyan dolog, amelynek megfejtése csak ősműveltségünket ismerve
lehetséges, vagyis ez is egy adattal több, amely azt bizonyítja, hogy a
későbbi népek ősregéinket átvették ugyan, de azok eredeti értelmét már nem
tudták.  A mai Oroszország területén élő rokonnépünknél fönnmaradott
napjainkig azon szokás, hogy a keresztény papság által üldözött
istenségeiknek titokban áldozott állatok bőrét a ma már rejtett és titkolt
erdei áldozóhelyeiken ugyan, de még mindig úgy mint régen, fára akasztják.
Mivel azonban a bőröket itt tolvajok ellen őriztetni nem lehetséges, ezeket
összelyuggatással teszik értéktelenné.  (Lássad: Krohn Gyula finn tudós: "A
finn-ugor népek pogány istentisztelete".  Budapest. 1908. 72-73. oldal.)



Hamármost az említett ősi gyónásmódot, amely első pillanatra babonásnak
tetszik, elemezzük, akkor a következő megállapításokat kell tennünk: Igaz
ugyan, hogy a haszonhajhászásból, kapzsiságból avagy fösvénységből
elkövetett bűn leghelyesebb jóvátevése az, ha a károsított kárát
megtérítjük - amit a táltosok bizonyára tanítottak is -, de ez nem mindig
lehetséges (és nem is kizárólag csak ilyen bűnöket lehetett a fára akasztott
tárggyal vagy bánatszallaggal jóvátenni).  Ha például a károsult olyan
valaki volt, aki holléte már nem ismeretes avagy esetleg már meg is halt,
akkor személyes kártalanítása már nem lehetséges.  Hapedig tekintetbe
vesszük, hogy a bánatadomány értéke egyenlő vagy nagyobb kellett legyen mint
a bűnös úton szerezett haszon, akkor ezáltal is a bűn már ki van egyenlítve,
mert az áldozat az illetőtől ugyanannyi vagy több önfeláldozást,
önzetlenséget követelt meg, mint amennyi önzés volt az elkövetett hibában.
Viszont az ilyen büntetés mindesetre hatásosabb, mint a más vallások
szerinti, amelyek a büntetést a halál utánra odázzák el, de egyszersmind
igazságosabb is, mint az elkövetett bűnökért örökkévaló, pokolbeli rettentő
kínokra kárhoztatni, ami hiszen az elkövetett bűnhöz képest is lehetetlenül
kegyetlen büntetés volna.  Csakhogy itt ismét a későbbi, már kegyetlen
indulatú népek eszejárása nyilvánul meg.  Másrészt azon fölfogás is, amely
szerint ha valaki a fára akasztott áldozati tárgyat ellopja, ezzel annak
bűnét és büntetését veszi magára, aki ezektől a tárgy fölakasztásával
szabadult, ez szintén csak babonának látszó vagy babonássá lett fölfogás, de
teljesen logikus.  Hiszen ha a föláldozott és most ellopott tárgy értéke
megfelelt az elkövetett bűn hasznának avagy súlyos voltának, akkor aki azt
ellopja :  ugyanolyan bűnt követ el és ugyanolyan büntetést érdemel, mint
aki a tárgyat áldozta.  Ősvallásunk fölfogása szerint pedig a Nagy Isten,
vagyis a Nagy Törvény vagy a Természet Örök Törvénye, tökéletesen és
csalhatatlanul igazságos, de sem nem bosszúálló, sem nem engedékeny;
büntetést, jutalmat hajszálnyira pontosan a bűn avagy az érdem szerint mér
ki.  Észre kell tehát vennünk, hogy ebben őseink eszejárása a mai
természettudományi fölfogással egyezik, amely szerint minden jó és minden
rossz törvényszerűen, illetve a természeti törvényeknek megfelelően
hajszálnyira ugyanannyi emelkedést vagy süllyedést kell okozzon, mint
amennyi érdeme vagy súlya volt a cselekedetnek, vagyis hogy mindez
egyszerűen a pozitívum és negatívum törvényein alapszik.  Nem
bocsájtkozhatunk itt ezekfölötti bölcsészeti fejtegetésekbe, csak
megemlítjük, hogy habár ezekkel szemben áll a Hegel-Nietzsche-féle tanítás,
amely szerint rossz cselekedet nem is létezik, de kijelenthetjük, hogy ez
csak természetellenes és beteges önzés termelte szofizma, valamint hogy
tulajdonképen azt jelenti, hogy az illetők maguk nem tudták a jót és rosszat
megkülönböztetni.



Népmeséink, hagyományaink nemcsupán áldozókertekről, szent berkekről tudnak,
hanem emlékeznek "a Nap házáról" is, azaz tehát naptemlomról is, amelyet
részletesen le is írnak :  A ház maga gömbölyű, "olyan mint a kenyérsütő
kemence (tehát kupolás) s ajtaja is kerek nyílású."  Elmondatik, hogy a Nap
házában van a Nap tükre, mosdóvize és törölközője, ahol van egy jóságos
asszony is, a Nap édesanyja, aki az érkező gyermekeket (értsed: az
embereket, a magyarokat) szeretettel fogadja, megmosdatja, megtörölgeti,
amiután ezek az Áldott Nap aranytükrébe nézhetnek, amitől "százszorta
szebbek lesznek."  Ami a lelkiismeretkultusz azon szertartása emléke, amely
szerint a lelki megtisztulást jelképező mosdást, törölközést és
tükörbenézést a Nap temploma előtt és ebben kellett bizonyos ünnepek
alkalmával végezni.  A legtöbb mesénkben az mondatik, hogy az említett nő a
Nap édesanyja, de van olyan is, amelyben szép leányról van szó, akiről az
mondva, hogy a Nap leánya s hogy Hajnal a neve.  Amiből következik, hogy
valamikor a Nap templomában két papnő volt, egy idősebb és egy szűzleány.
Hogy a hajnal költőileg a Nap leányának fogható föl, ez eléggé érthető.
Benedek Elek magyar népmesegyűjteményében, a "Nádszálkisasszony" című
mesében az mondva el, hogy a Nap háza pitvarában (előcsarnokában) Hajnal a
mesehős hajába (őseink régen hosszúhajat viseltek, amelyet fonatokba is
fontak volt) napsugarakat fon, és azt mondja neki, hogy most már mehet a
Sötétség Országába, Nádszálkisasszony keresésére, mert ezek ott neki
világítandanak.  Ez tehát azt mutatja, hogy a Nap házában szereplő nő a
híveket nemcsak megmosdatta, törölgette, hanem hajukat is megfésülte volt.



A Nap anyja a Tejút, amelyet néha fehér szarvasünővel is jelképeztek, avagy
némely őstörzsünknél tehénnel is (hagyományaink Mennyei Nagy Boldogasszonya,
vagyis az Ősanyag Istennője, aki azonos volt a görög-római mythologia
Hera-Juno-jával), vagyis aki az emberiség nagyanyja is, akiről meséink még
azt is elmondják, hogy van egy szolgáló leánykája, aki házi teendőjében neki
segédkezik, de aki szerintem eredetileg azonos volt az említett Hajnallal.

III.  Következtetések

(folytatás)





Összegyűjtött adataim szerint a Nap házát az eme rajzomon (8. ábra)
feltüntetett alakúra rekonstruálom, amely alak megfelel az ősi földművelő
népek lakai alakjának is, amilyen lakokat számos kezdetleges nép ma is épít
és amilyenek a tulajdonképeni magyar törzsek őslakai is voltak, azaz tehát
félgömbalakúak.  Az ilyen naptemplomokat természetes avagy fölhányt domb
tetejére építették, amely dombot magyal (más nevén: magyola) vagypedig
egres-bokrokkal ültettek tele.  Hogy miért épen ezekkel, itt nem
fejtegethetem, csak annyit említek mégis meg, hogy e bokrok tüskések,
viráguk fehér, bogyóik pirosak illetve sárgák illetve kissé pirosasak.
Lent, a domb lába körül kert is lehetett, gyümölcsfákkal és gyöngyvirággal.
A gömbölyű alakú és többmagú gyümölcsök és bogyók Tündér Ilonáé voltak, az
egymagúak pedig, amilyen a meggy is, Magyar Napistenéi, különösen pedig ha
virágaik fehérek, leveleik zöldek, terméseik pirosak voltak - ami így van
úgy a meggynél, mint a gyöngyvirágnál - és ezek voltak a magyar törzsek
vallásos szent színei is.



A templom hupolaga tetején volt a kerek nyílás, az óg.  Kívülről e napházak
hupolaga aranyozott volt és így magát a Napot is jelképezte, de ugyanez
belülről az Ég boltozatát is, az ág pedig a Delelőt (zenitet).  A hitregék
szerint az Ég tetején is nyílás van, amelyen át a Nagy Égisten lenézhet a
Földre és amely nyíláson át a Napisten minden nyár derekán Aranymadár
képében, más hitregék szerint arany-vadlúd avagy arany-sas képében, száll
föl atyjához, ennek tanácsait kikérnie, amelyek szerint az emberek világa
fölött uralkodjon.  Ellenben például a palócok meséi (egykori hitregéi)
szerint vagy vadlúd, de vagy szép, aranyhajú ifjú képében kapaszkodik föl a
Világ Égigérő Pálmája (jegenyéje) legfölső, az Égbe érő ágain a Nagy
Istenhez.  Mikor elindul: tavasz van, nyár mire fölérkezik és ősz, tél, mire
visszatér.  Egyik vogul hitrege szerint a a Napisten evetke képében
kapaszkodik így föl a fán Numitorem Nagy Istenhez.  Mind amik régen csak
költői, jelképes regék voltak, amiért is szabadon alakíttatathattak így is,
amúgy is.  Valóban: a Sarkokon a Nap keringő sas röpüléséhez hasonlóan,
kacskaringó vonalban emelkedik föl a Delelőig, ahol egy ideig egyhelyben
maradni látszik, majd ugyanúgy karingózik ismét lefelé.  Ezen égbeérő
jegenyefa emlékét (habár ez nem is mindig képzeltetett jegenyének) keleti
rokonnépeink ősvallása papjai (sámánjai) bizonyos szertartásaiban ma is
föltaláljuk még.  Ezek ugyanis ma is óggal bíró kunyhóban, éjjel megtartott
titokzatos összejövetelek alkalmával, középen, fiatal fa törzséből készült
ágast állítanak föl és azután dobszóval és tánccal magukat rémületbe
(trance-ba, azaz önkívületi állapotba) hozva, ennek ágcsonkjain vagy fokain,
fölmásznak, úgy hogy fejük avagy egész testük is fönt kiér a szabadba. Ezt
azért teszik, hogy a hozzájuk fordult és lent a kunyhóban ülő hallgatóságuk
által tett kérdésekre az Istentől választ kapjanak, amit azután, lejőve,
velük közölnek.  Sőt van olyan fölfogás is, amely szerint ilyenkor a
varázslópap lelke lúd, vadlúd képében az ógon át föl is száll az Égbe, az
istenségekhez és a választ onnan hozza, ugyanúgy tehát mint ahogy a rege
szerint a Napisten száll föl a Nagy Istenhez tanácsokért.  A sámán
fölmászása közben énekelni is szokott és amint a hágcsó fokain, amelyek
száma rendesen hét, fölmegy, mondja, hogy hányadik Égben jár.  Szerintük
ugyanis, egymásfölött hét égboltozat van.  Végül fölérkezik a hetedik Égbe,
az Égisten elé.  Mi több, a hágcsó tetején, az elszálló ludat jelképező,
madárképet is látunk, fából faragottat, de amely kétségtelenül a mi
Aranymadarunkkal is azonosítandó.  (Másutt kimutattam, hogy például palóc
őstörzseinknél lúd, kőrös őstörzseinknél sas, pannon őstörzseinknél pedig az
Aranymadár, szerepelt.)



Mindennél azonban még meglepőbb adat az, hogy alföldi magyarságunknál ma is
szokásban van gulyásainknál a gólyafa, állófa, őrfa, címerfa vagy messzelátó
neveken nevezett, fiatal jegenyéből készülő fa, amelyet azon helyen
állítanak föl, ahol a gulya hálóhelye, illetve megállapodási helye van,
vagyis a számadó (a gulyások főnöke) kunyhója s cserény vagy enyhely is áll
(9. ábra).  E fa tehát rendesen fiatal jegenye törzséből készül, hét villája
van, vagyis ágai úgy vannak lecsonkítva, hogy ezek hágcsófokokat (villákat)
képeznek, amelyeken, mint hágcsón, fölmászhatni.  (Egy ilyen fa fényképét
lássad az "Új idők" című lap, Budapest, 1929. júliusi száma címlapján, a rá
fölhágott számadóval és fönt a szalmacsóvával, amely utóbbi az Aranymadarat
is jelképezte.)  A fa célja egyrészt az, hogy a számadó a maga legeltető
legényeit (gulyásait) bármikor szemmel tarthassa, akik mivel a gulyát
lóháton terelgetik, néha, a legelőviszonyok szerint, igen messzire el kell
távozzanak, illetve hogy a gulyás-számadó bármikor a gulya merrejárta felől
meggyőződhessen.  Másrészt célja az is, hogy viszont a gulyások is mindig
lássák, merre a hely, ahová estére megtérniök kell.  Ez az egyenletes, egyéb
igazodhatási pontokat alig mutató alföldi síkságon így szükséges is, illetve
régen szükséges is volt.  Miután azonban a vékony fatörzs (vastagabbnak,
nagyobb súlya miatt, helyváltoztatásokkor szállítása bajos volna) messziről
nem jól látszik, ezért rá nagy szalmacsóvát akasztanak föl.  Ezzel pedig,
aszerint hogy milyen magasra akasztják, és hogyan csóválják, a számadó a
maga legényeinek jelzéseket is ad, például ha a gulyának bármely okból való
azonnali vagy alkonyati visszatérését rendeli el.  Ezen ősi gólyafákból
fejlődtek a különböző jelező póznák, valamint a haditáborok fejedelmi vagy
parancsnoki sátora elé állított tábori zászlók, éspedig úgy hogy a csóvából
fejlődött a lobogó.  Tudjuk, hogy számos keleti népnél lobogó helyett ma is
lófarkat használtak, amely a csóvához jobban hasonlít.  Ennek neve a mongol
és török népeknél boncsok volt, amely szónak megfelel a magyar boncs, ahogy
népünk a szalmacsóvát szintén nevezi, de nevezi így a szőrből való bojtot,
valamint a rojtféléket is. (Ballagi: A magyar nyelv szótára.)



Márpedig ezen szalmacsóva úgy aranysárga színével, mint alakjával meglepően
hasonlít a sárga paradicsommadárra, vagyis tehát a mondabeli Aranymadárra
is.  Márpedig a mesék, mondák keletkezése helyét a logika szerint azon
népeknél kell keresnünk, amelyeknél olyan szokások élnek, amelyek az illető
mese- vagy regeindíték kialakulását okozhatták.  Íme pedig nálunk és
rokonnépeinknél láttunk olyan, napjainkig is élő szokásokat, amelyek úgy a
Világ Szépenszóló Aranymadara regeindítékának mint a Világ Zengő
Aranynyárfájáénak a gyakorlati élet szokásaibóli keletkezése alapjául
szolgálhattak.



Az említett óg szóból (kún kiejtéssel ók), amely régi nyelvünkben és mai
tájszólásokban luk jelentéssel bír, származnak az árja oculus, occhio, Auge,
oko = szem szavak.  De amelyeknek luk mellékjelentése is van.  Ugyane szó
régibb nyelvünkben ugy, ügy, igi, ige alakokban szintén élt és különböző
kiejtések szerint szem, luk, ablak és Csillag jelentései voltak.  Ez
ősszavunkból származott a szláv okno = ablak szó is, mivel az ősi kunyhóknak
a tetejükön levő egyetlen ablakuk volt, amelyen át, ha ajtajuk csukva volt,
kaptak világosságot és levegőt és amelyen át távozott a füst.  Ugyane szóból
származik az akna szavunk is, amelynek eredeti értelme még szintén csak luk
volt, de később a bányászoknál bányaüreg értelmet is kapott, csakhogy még
mindig csak függőlegesen a mélybe menőt, míg a vízszinteset tárna néven
nevezték, a tárni, feltárni, kitárni igénkből származólag.  Régen úgy nálunk
mint rokonnépeinknél is, téli tartózkodásra olyan földbevájt lakokat (lak
szavunk eredeti értelme is luk és barlang volt) is ástak, amelyek belseje
kerek üreg volt és ennek is csak tetején volt egyetlen nyílása, amely tehát
be- és kijáratul is szolgált és amely lakokba létrával, azaz hágcsóval,
vagyis fiatal fa törzse segítségével, amelynek ágait rövidre csonkították
le, lehetett lemenni illetve abból följönni, kijönni.  E fatörzset aztán
jelképesen szintén azonosították a mesebeli Világfával, amelynek legfölső
ágai az égboltozat ógján át az Égbe érnek.  Ilyen téli lakokat szibériai
rokonnépeink ma is készítenek.  A meleget igen jól tartják, közepükön ég a
tűz és viharok, szelek ellen biztos menedéket nyújtanak, míg eső és víz
ellen kúpalakú födéllel is védhetők, amelyet ógjuk fölé tesznek, de különben
is mindig emelkedettebb helyre készülnek, amely a kihordott hamu miatt még
folyton emelkedik is.



Őseink szimbolikája szerint a Nagy Égistent szokták volt homloka közepén egy
kerek szemmel is ábrázolni, amely egyetlen szem azután jelképesen épen az
óggal hozatott összefüggésben, illetve az Ég képzelt ógjával is, amelyen át
a Nagy Isten a Földet látja, minden a Földön történőt lát, valamint az
emberek laka ógján át hozzájuk is belát.  Így ő mindent látva és tehát
mindent tudva, tévedhetlen igazságossággal intézi az emberek, általuk
megérdemelt, sorsát.  Ezért nevezték őt Nagy Törvénynek is, mert ő volt a
Természet örök nagy és egyetlen Törvényének megszemélyesítése, aki tökéletes
igazsággal tartja fönn a világot.



Innen van az is, hogy némely nép a főistent Odin, Odan, valamint Ig néven is
nevezte (amely Odin, Odan névnek a német Wotan csak vé-sített elrontása).
Amely név, illetve szó, ősnyelvünkben egy, egyetlen értelemmel bírt, mint
ahogy nyelvünk mai gy hangja helyett gyakran még d állott;  nem is nagyon
régen.  Igy a szláv nyelvekben is fönnmaradott :  odin, agyin, edan, eden,
jé-sítetten jedan, jeden = egy.  Úgyszintén régi nyelvünkben egy szavunk még
ig-nek is hangozott.  Említettem már őseink azon fölfogását, hogy az Égisten
a létező Mindenség egyetlen egységbe való bölcsészeti egyesítése és
megszemélyesítése.  De ezen egyetlen, emberi ésszel föl nem fogható,
titokzatos ősokot nevezték tehát Ok-nak is, mivel ő a létező Mindenség
eredetének, létének és életének oka.  És íme :  az ok és óg avagy ók
szavaink azonossága eléggé meglepő.  Annál inkább pedig, hogy ennek az árja
nyelvekben a szem jelentéssel is fönnmaradott oculus, oko szavak is
megfelelnek.



Ezen egy szem jelkép, amely tehát a mindenlátó Nagy Isten, az Egyisten
jelképe volt, ment át a kereszténység jelképei közé is, de ott már nincsen
az élettel is oly szerves összefüggésben, mint nálunk, az ősi lakok ógja
révén.  E jelkép eszméje, valamint minden természeti erő és minden létező
egyetlen ős-okra való visszavezetése eszméje és ennek öreg férfialakkali
megszemélyesítése is tehát a mi őseink mythologiájából és
vallásbölcseletéből származik.  Ezt pedig az elmondottakon kívül nem csak az
bizonyítja, hogy ősvallásunk főistenét, valamint finn rokonainkét is, Ukko
néven is nevezték, hanem főképen az, hogy a magyar nyelvben minden, ami ez
eszmével összefügg: hangtanilag azonos szóval nevezve meg, de ami csakis a
magyarban van így :

Ukko = a főistenség neve,

ók, óg = tájszólásokban kerek luk (az óg),

ugy, ügy = régi nyelvünkben: szem és Csillag,

Ég = coelum,

egy, régen ig = unus,

ig, ige = régi nyelvünkben: egy és szem,

ük, uk = régibb nyelvünkben: ős, ősapa,

agg = öreg,

egész = integer, integrum és minden,

egyetlen = unicus.



Állításainkat az is megerősíti, hogy Justinus (L.II.c.1.) Trogus Pompeiust
idézve, mondja, hogy a szkíták a világ legrégibb népe, hogy régibb az
egyiptomiaknál is, amit maguk az egyiptomiak is elismertek, és hogy a
szkíták ősrégi időkben egész Európa, Ázsia és Afrika fölött uralkodtak.



Szerintem is volt tehát az emberiség történelmében egy kor, amelyben a mi
fajunk a más, nálánál sokkal fejletlenebb fajokkal szemben óriási szellemi
fölényben lévén, nem csak egész Földünkön mindenfelé telepeket, gyarmatokat
alapított, de az ottani népek tőle a műveltséget és nyelvet vagy egészen,
vagy csak féligmeddig átvették.  Hasonló jelenség volt ez tehát, mint
amilyet ma az angolok idéznek elő azáltal, hogy alacsony fokon álló fajok,
egész népek is, nemcsak az angolok egész műveltségét, vallását, de saját
nyelvüket feledve, az angol nyelvet is elfogadják.  (Új-Zéland, Ausztrália,
Észak-Amerika rézbőrűi és szerecsenei.)  Ugyanígy vette át Közép- és
Dél-Amerika több bennszülött népe a spanyolok műveltségét, vallását,
nyelvét.



Igen számos olyan néprajzi és nyelvi bizonyíték van, amely azt mutatja, hogy
ősrégi időkben sok, fajilag velünk nem rokon nép a mi őseink műveltségét és
nyelvét vette át, habár ezeket sokszor erősen át is alakította, valamint le
is rontotta.



Némely népmesénkben a Nap házának pitvara is említtetik, amely utóbbi a
fejlettebb templomalakoknál lehetett meg.  Ez a római Pantheont juttatja
eszünkbe, amelynek egyetlen ablaka szintén a nagy kupola tetején levő kerek,
befödetlen óg.  E titokzatos épület (ma keresztény templommá alakítva) a
tudósok előtt is művészettörténeti talány.  Sokan ősrégi épületnek tartják,
amely épületalakot a rómaiak valamely itáliai ősnéptől örökölhették. Népünk
tökéletesen ilyen alapalakú kunyhókat ma is készít, amelyek a hatalmas
nagyságú Pantheontól csak méreteiben és építőanyagukban különböznek,
amennyiben a Pantheon kőből épült, kunyhóink pedig karókból és szalmából.



A bejárattal szemben állhatott az oltár, illetve ezen az Aranytükör
vagypedig az istenség szobra, bálványa.  Kunyhóinkban is mindig itt van a
főhely, vagyis a tulajdonos helye.



Azt hiszem, a nagyobb istenházak hupolagán néha az ógon kívül még kis lukak
is voltak, amelyek a Csillagokat jelképezték.  E lukak üveggel avagy
átlátszó csillámpalával lehettek födve.  Ilyen lukakat, óg nélkül, látunk
ugyanis a budapesti Rudasfürdő melegvízmedencéje fölötti hupolagán, amely
fürdőt még a törökök építették.  E lukak különböző színű üveggel zárvák el
és mivel a helyiség sehonnan máshonnan világosságot nem kap, csak ezen
lukakon át, ezek sokszínű fénye a félhomályban, az alattuk levő nagy
fürdőmedence vizében tükröződve, gyönyörű fényhatást hoznak létre, ami
költői szépségét és titokzatosságát még emeli a meleg víz fölszálló párája s
azon tudat, hogy a Föld mélyéből föltörő források természetes hővize van a
medencébe vezetve.



A hupolagok ezen, a Csillagokat jelképező lukai eszméjét a kunyhók
szalmateteje esetleges kis résein át beszűrődő világosság hozta létre és
innen származott ősnyelvünkben a luk és Csillag egymássali összehozása.
Aminek pedig a luk, lik, lék szavainknak az árja nyelvekben is meglévő Loch,
Lucke, Leck lukat jelentő és lux, lük, Licht világosságot jelentő szavak is
tökéletes párhuzamot képeznek, de természetesen minde szavak az ógra is
vonatkoztak, amely szintén kerek és világosságot adó luk.  Ősnyelvünk
szómegfordíthatási nyelvtörvényéről itt nem bocsátkozhatom fejtegetésekbe,
hanem röviden csak annyit említek meg, hogy ezen luk, lek, loh ős-szavaink
megfordítása vagyis kul, kel, hol, ősnyelvünkben kört, kerekséget is
jelentettek, valamint hogy e szavak a kör, kerek, karika stb. k-r alakú
szavainknak csak lágyult l hangos kiejtésű megfelelői.  Az óg vagy ók pedig
kerek luk volt.  Azt itt is csak megemlíthetem, nem fejtegethetem, hogy
mindegyik őstörzsünknek (magyarok, kunok, jászok, székelyek stb.) volt saját
kultusz-szócsoportja és hogy az itt most fölhozott szavak kőrös vagy kurus
nevű őstörzsünk kultuszszócsoportjából származnak, amely a k, b, g, gy és az
r, l mássalhangzókkal képezett volt.



Nem kezdhetek itt bővebb magyarázatot azon ellentét jelképes értelme felől
sem, amely az egyetlen nagy óg és az óg nélküli, de számos kis lukkal bíró
hupolagok között valamikor volt, csak megemlítem itt is, hogy őseink
szimbolikájában az egység mindig hímséget, a számosság nőiséget jelentett,
és hogy például a szemere törzsek, (amelyektől a szumerek, szamaraiak,
szamniták is származtak) nőelviek voltak és anyajogi (matriarchalis)
társadalomban éltek, míg a magyarok és kunok hímelvűek voltak és atyajogi
(patriarchalis) társadalmuk volt, és hogy ezen hímelvűség és nőelvűség
körülbelül megfelelt a mai animizmusnak és materializmusnak, mivel a
hímelviek az ős Okot az erőnyben, a nőelviek ellenben ezt az anyagban
látták.



Újabb időkbeni istenházak azonban lehettek már négyszögletesek is, olyanok
amilyenek a magyar nép mai házai.  Ilyen alakú és népünk mai jellegzetes
házára úgy külsőleg mint belső beosztásával is föltűnően hasonlító a Nap
temploma Mukdenben (Mandzsuria).



Gyakran azonban, miként rokonnépeinknél, a Napisten bálványa nem volt az
istenházban egyedül, hanem nejével, a Földistennővel vagypedig nővérével, a
Holdistennővel együtt.  Tudjuk azonban, hogy e két nőistenség egyazon
nőistenségnek csak két különböző megnyilvánulása, akik viszont anyjukként
fölfogott nagy Nőiség-Istennővel, azaz az Ősanyag Istennőjével (a Tejút) is
azonosultak.



A rokonnépeinknél járt utazók közül többen említik is, hogy a pogány
osztjákoknál és voguloknál néha csak egy, néha kettő vagy több bálvány is
van egymás mellett.  Véleményem szerint tehát a különböző istenházakban
nálunk is a következő istenségek bálványai fordulhattak elő a leggyakrabban
:

1.  A Nagy Égisten. ( Jupiter, Zeusz.)

2.  Az Ősanyag Istennője vagyis a Nagy Boldogasszony. (Juno, Hera.)

3.  A Napisten, mint a Naptól származó erőny alkotó hatalma, azaz Magyar
vagy Magor Napisten. (Heliosz, Apollon, Heraklesz.)

4.  Hunor avagy Hadúr, azaz Magyar ikertestvére, vagyis a Napból származó
erőny romboló hatalma. (Mars, Aresz.)

5.  Ilona Földistennő, Életanya, Magyar Napisten neje. (Venus, Tellus, Géa.)

6.  Temise, Ilona ikertestvére, Hold és Vízistennő (a besenyőknél: Besenyő,
Vizenyő, Vízanyó), vagyis Diana, Artemisz, Galatea, Tetisz.



Voltak ezenkívül ugyanez istenségeknek még számos megnyílvánulásai is,
amilyenek például a már említett Vörös Koldus és Libéd.  Előbbi az ősz,
utóbbi a tavasz és a szerelem istensége. (Amor, Erosz.)



Mindezen istenségek együttvéve (az említett számos bálvány egymás mellett)
ismét a rómaiak Pantheonját, "mint minden Isten" templomát juttatja
eszünkbe, de amely minden alatt tulajdonképen Mindenséget, tehát egyetlen
nagy Egészet is érthetni.



Érdekes dologként fölemlíthetjük, hogy az Örök Nagy Istenasszony (az anyag,
a Tejút), azaz a Nagy-Boldogasszony tisztelete, a Mária-kultusztól teljesen
külön, Szeged környéke népénél, bár elkeresztényesített alakban, de ma is
él, a papság minden ezirányú erőfeszítése dacára, hogy az ilyen
"tévedéseket" kiküszöbölje.  Itten ugyanis, a hivatalos kereszténység
fölfogása ellenére, a Nagy-Boldogasszony alatt nem Máriát, hanem Mária
anyját, Szent Annát értik, őt öreg nőnek képzelve, ellentétben a szépnek és
fiatalnak képzelt Boldog-Asszonnyal, akit Kis-Boldogasszonynak is neveznek.
E vidéken különösen az asszonyok, keresztény templomokban, nagy buzgalommal
tisztelik tehát a Nagy Boldog-Asszonyban a Nagy Világanyát, azaz Tündér
Ilona Földistennőnk és a Napisten anyját, de természetesen annélkül, hogy
ezt tudnák, vagyis csupán ősi, mindennek dacára fönnmaradott hagyományból.
Világos pedig az is, hogy az Anna név eredete nem is más mint anya szavunk,
amely a szumerben - a ma ismert legrégibb írott emberi nyelvben - még anna
alakban volt meg, míg a mai török nyelvben is ana alakban él.



Láttuk, hogy őseink a Napot és Földet, azaz Magyart és Ilonát az emberiség
ős-szüleinek, első emberpárnak is tekintették, valamint említettük, hogy
régi nyelvünkben magyar még egyszerűen csak embert jelentett, aminek nyomát
népünknél itt-ott ma is megtalálhatjuk még, ahol e szó ma is embert jelent,
eltekintve attól, hogy az illető magyar, német avagy más nemzetbeli-e.
-->

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.