A legnagyobb különbség azonban őseink és a későbbi népek hitregéi és
mythológiája között az volt, hogy a miénkből még hiányzottak a mindenféle
borzalmak, a vérengzési, vértanúsági, kínzatási, öldöklési indítékok,
amelyek az újabb népek vallásait is a borzalmak vallásaivá teszik.  Őseink
lelkülete sokban megőrizte még azon boldog és bűntelen kor emlékezetét,
amelyről a mi Csallóközről és ebben Tündér Ilona Aranykertjéről szóló
regéink szólanak, amely Aranykertben a magyarok egykor boldog békességben
éltek, de amiről a görög hyperboreus-mondák is szólanak és amiről a Biblia
is beszél, elmondván, hogy az első emberpár a Földi paradicsom kertjében
ártatlanságban élt és hogy Isten nekik eledelül csak a fák gyümölcseit és a
füvek magvait adta volt.  Mindamiből az is világosan kitűnik, hogy az igazi
ősember még nem ismert sem öldöklést, gyilkolást, sem húsételt.  De mi észre
kell vegyük még azt is, miszerint az Ádám-Éva rege mindenképen a mi
őseinktől származott, ha későbbi népeknél ennek mélyebb, jelképes értelme
már ismeretlen volt is.



A besenyő vagy szabin, valamint más víztisztelő őstörzseinknél Ilonát, mint
víz- és tengeristennőt, vízzel, tóval folyóval vagy ezüsttükörrel, de még
nagy gyöngyházkagylóval is szokták volt jelképezni.  Holott a naptükör
aranyból való és kissé domború volt, (positivum, plus: hímség), a
nőistenségé ellenben kissé homorú (negativum, minus: nőiesség) volt, vagyis
ez utóbbi tehát kagylóhoz is hasonlított.  A domború tükör szórja, a homorú
gyűjti a sugarakat.  A szórás, valamint a magvetés őseinknél hímnemű, adó,
tevő, cselekvő, tehát positiv valamiként volt fölfogva, míg a gyűjtés,
szedés, összpontosítás, vevés, fogadás, befogadás, elviselés, tűrés ellenben
nőnemű valamiként.  Ezt pedig nyelvünk igen világosan tanúsítja még ma is,
amenynyiben tesz igénk a tevést, cselekvést, vagyis ezen hímségi dolgokat
nevezi meg, míg e szó megfordítottja, a szed igénk az ellenkezőjét, vagyis
ez említett nőneműségeket jelenti.  A szórás a hím magkivetésével is, ez
pedig a vetőmag szórásával hasonlíttatott össze.  Mindezekről ismét még igen
sok elmondani valóm volna, amit másutt meg is írtam, de amit, mivel nem
tartozik közvetlen jelen tárgyunkhoz, inkább elhagyok.  Csak annyit még, itt
is, hogy őseink fölfogása szerint a Nap állandóan szórja az "életmagokat",
amelyek a Földön életet keltenek.



Említettük, hogy más jelképezés szerint a napsugarakat a Napisten
aranyhajaként is fogták volt föl, amihez teendő, hogy Tündér Ilona vagyis a
Földistennő haját az északi fénnyel azonosították, de természetesen ezt is
csak költőileg.  Ám ez is csodálatosan összeegyeztethető mai tudományos
megállapításainkkal, amelyek szerint a Nap fénye valóban a Napból kiáradó
erőny, de a sarki fény nem a Földből árad ki, hanem ez is a Napból az űrbe
szétáradó és a Föld által fölfogott, magába vonzott, tehát beleáradó.
Kénytelenek vagyunk tehát föltételezni, hogy mindezt őseink egy régesrégi
nagy műveltségük idején már tudták, amely tudásukat azonban nem műszaki
(technikai) eszközökkel szerezték, hanem tisztán szellemi képességeik révén,
olyanokkal tehát, amelyeknek csak látók vannak birtokában, akik akár a
messze távolban, száz, ezer avagy millió mérföldeknyire levő, vagy akár a
közelben, de a szem látása számára áthatolhatatlan anyagok mögött avagy
alatt levő dolgokat is lá tni s pontosan leírni képesek, egy számunkra
ismeretlen képességük segítségével.  Amely képesség, azt hiszem, az agyvelő
úgynevezett tobozmirigyében van avagy volt (corpus pinealis vagy epifizis),
ami egy ősidőkben még létezett harmadik szem maradványa, amely azonban nem a
fény, hanem a villanyosság segítségével látott, ami megfejti azt is, hogy e
szem látását sem a nagy távolság, sem a közbeeső, a közönséges fény számára
áthatolhatatlan anyagok nem gátolták.  De ez is újból egy tárgy, amelyről
másutt sokat írtam, de ami itt tárgyunktól túlságosan messze térítene el.
Erről csak annyit tehát, hogy egy néprajzi tudósunk is, egyik néprajzi
folyóiratunkban, már elmondotta, hogy népünk "látói" a testünk belsejében
levő részeket úgy képesek látni, mintha a test előttük nyitva állana.
Vagyis, hogy eszerint számukra nincsen szükség boncolásra.  Illetve, náluk
az említett képesség még nincsen teljesen visszafejlődve, nincsen teljesen
elveszve.  Erdélyben annakidején magam is hallottam, hogy a "látó" például
csonttörést azért képes minden orvosnál pontosabban összeállítani, mert ő a
bőrön és húson át, a csontokat látja.  Népmeséink pedig tudnak olyan
leányokról, akiknek három szemük volt és hogy kettővel alhattak, de a
harmadikkal, amely a fejük tetején volt, akkor is láttak mindent.  (Lássad
"A vörös tehén" mesét.)  Ez annak homályos emlékezete lehet, hogy amikor a
két szem számára sötétség volt is, a harmadik szem akkor is látott.  Tény,
hogy némely gyíkfélének (például Sphenodon punctatus vagy tuatara,
Új-Zealand) egy világosan fölismerhető harmadik szemmaradványa van a feje
tetején, valamint tény, hogy több őskori béka- és gőtefélének
(Stegocephalia) - vagyis az emlősök közvetlen őseinek - koponyájuk tanúsága
szerint, fejük tetején egy szemüregben még egy harmadik szemük is volt.
Ezen harmadik szemüreg maradványa az embernél a gyermek "fejelágya", vagyis
koponyánk teteje azon része, amely csak a már nagyobb gyermeknél nől be. Az
ontogenesis törvényei szerint tehát azt kell következtetnünk, hogy az
emberiség őseinek, amidőn még a kétéltűek fejlődési fokán voltak, itt egy
harmadik szeme volt.  Másrészt tudjuk, hogy azon őskorban a Nap még nem volt
oly tüzes és ragyogó, mint ma, a Föld légköre pedig a vízfölületek nagyobb
kiterjedése és a Föld önmelege nagyobb volta miatt, még sokkal
vízpárateltebb volt, mint ma s így a sok felhő miatt is, az örökös
félhomályban, a fény segítségéveli látás nem lett volna elegendő. Szerintem
tehát akkor az említett egy szem volt a hasznosabb, míg a mai két szem csak
akkor kezdett kifejlődni, mikor a Nap világossága erősbbödött, a köd és
felhőképződés pedig csökkent.  Föltételezhetjük pedig, hogy azon ősidőkben
esők, záporok, viharok is sokkal gyakoribbak voltak és így a légkör
villanyossággal is sokkal telítettebb volt mint ma, ami viszont ép a
villanyosság segítségével látó szemnek volt kedvezőbb.  Úgyszintén, azon
időkben a sok víz, eső s a végtelen kiterjedésű mocsárvilág épen a még
kétéltű, azaz félig a vízben élő ősemberiségnek, valamint a más béka- és
gőteféle állatoknak is épen nagyon kedvező életviszonyokat adott.



Az elmondottakhoz kell tennem, hogy őseink ismereteiket és tudományukat
gyönyörű költői és jelképes alakban is tudták kifejezni, éspedig nem csupán
szavakban, hanem formákban is, vagyis e tudásukat és ismereteiket szebbnél
szebb regékben, mesékben, énekekben és művészi ábrázolatokban is
kifejeződésre tudták juttatni.  Ezen költői és művészi alkotásaik utolsó
maradványai mai népmeséink, mondáink, népdalaink és népművészetünk, habár
mindez idegen hatások, valamint idegenből származott új vallás elfogadása
miatt, állandó hanyatlásban van és a dolgok egykori mély értelme is már
teljesen feledésbe ment.  Ma azonban, a tudomány haladásával, mind ennek
ismét nyomára akadhatunk és bízhatunk abban, hogy előbb-utóbb egész
eltemetett gyönyörű ősműveltségünket és ennek kincseit ismét megismerendjük.
Ebben vezetőnk pedig mindig a magyar nyelv, mythologia, népművészetünk,
valamint egész néprajzunk lesz, amelyek nélkül az eddigi írásaimban
elmondottakat sem tudhattam volna meg soha.



Hapedig elgondoljuk, hogy őseink, akik e regéket, meséket alkották, a miénk
mögött el nem maradó tudással bírtak, akkor egyúttal azt is be kell látnunk,
hogy szellemileg még fölöttünk is állottak, mivel ma a tudomány mindenkor
száraz és prózai dolog marad, nem lévén mi már képesek azt oly szép és
költői formákba öltöztetni mint őseink.



Mindnyájan ismerjük a mai keresztény templomokból is a testnélküli, szárnyas
angyalfejecske-ábrázolatokat (10. ábra), amelyek a festményeken Máriát
körülrajongóan ábrázoltatnak.  Ezek palóc, azaz pelazg, őstörzseinktől
származó jelképek, de azt itt nem fejtegethetem, hogy miért származnak épen
ezen őstörzsünk szimbolikájából.  Ezek a Napból jövő erőnyszikrákat
(különösen erdélyi tájszólásainkban szikra szavunk ma is jelent kicsi-t is),
azaz a még testnélküli, tehát még anyagtalan lelkecskéket is jelentették,
akik a Földanyát (az őspalócoknál Velenyő, Valona, Levenyő, Lapona, Vilana,
Livana néven nevezve) körülrajongva, tőle megtestesülést kérnek.

Magyar Adorján

A Lelkiismeret Aranytükre

III.  Következtetések

(folytatás)





Tény, hogy a vetőmag kiszórását nálunk, ősi szokásból, ma is csak férfi
végezi, holott az aratást, vagyis a begyűjtést, régen, sarlóval, kizárólag
nők végezték.  Ezt férfiak csak azóta végezik, amióta a nagyobb erőt igénylő
kasza a sarlót kiszorította.  Maga a gyűjtés, összeszedegetés, kuporgatás
különben is a nő természetének felel meg.  A gyűjtés a szórás ellentéte,
amit nyelvünkben, amint már említém, a szed és tesz igénk egymásnak
megfordított volta fejez ki.  Mindez világosan nemi alapú, vagyis magán az
örök Természeten alapuló és tehát nem önkényesen kitalált dolog.  Tesz
igénknek régen ten alakja is volt, amely többek között az Isten szavunkban
is megvan, amely szó eredeti értelme : ős-tevő, azaz ős-teremtő, ős-alkotó,
ős-cselekvő s tehát ős-férfi is volt.  Ezen ten szó keleti rokonnépeink
nyelvében is megvan, ahol az "nagy férfi", illetve "király, fejedelem"
értelmű (tenno, tanju, tana) és aminek megfordítottja (net, neid, ned, niti)
pedig "nő" jelentéssel bírt.  De az Isten szó egyik nőiségi ellentéte volt
az Istár, másként Asztarte ősnőiség-istennő neve is (azaz: Tündér Ilona,
Szemiramisz, Venus).  Ezen Is-tár nőistenség nevében a tár szótag ugyanis
nem más mint tár igénk, a tárulás pedig a tevésnek szintén pontos ellentéte.
Rokonnépeink nyelvében ez a tár, ter alakban meg is van és ott valóban nő
értelmű.  (E szó őstörök eredetű, de ma a finnugor nyelvekben van meg.)
Őstörök törzseink kultusz szócsoportjában ugyanis (amely a t, d és r, l,
valamint megfordítva az r, l és t, d mássalhangzókkal képezett volt), ha a
szóban a vagy e magánhangzó volt, akkor az nőiségi jelentésű volt, ha
ellenben o vagy u, akkor az hímségi dolgot jelentett.  Innen származtak a
tor és tur = bikát jelentő szavak is, míg viszont a rokonnépeinknél meglévő
ter, tár szóalakok nő jelentésűek, de amelyek nyomát árja nyelvekben is
megtaláljuk, mert például a németben is Schwester = nővér, Tochter = lány.
E szó igazi, legősibb értelme azonban a magyar tár (tárul, nyílik) igében
ismerhető föl.  Ugyane szó e magánhangzóval ter, tér, avagy megfordítva rét
kiejtéssel mindig lapos, lapalakú valamit fejezett ki, lévén hogy őseink
szimbolikájában a lap mindig nőiségként volt fölfogva, ellentétben a bot,
cölöp, karó alakú tárgyakkal, amelyek hímségi jelképek voltak.  Aminthogy
őstörök szócsoportunk szerint: rúd, dorong, durong, törzs, törzsök szavaink
is ilyen hímségi dolgokat neveznek meg ma is.  De megjegyezhető, hogy az
olaszban is tortore = nagy bot, míg a törökben ma direk = törzs, aminek meg
derék szavunk felel meg.  A németben megfordítva:  Rute = bot, ami meg rúd
szavunkkal egyezik.



A kagyló, mint csészeszerű és megnyílani, tárulni képes valami, tehát
nőiségi jelkép volt.  Úgyhogy a gyöngyházkagyló is, úgy a kerekded tengeri
fajta, mint a hosszúkás édesvízi is, mindenképen nőiségi jelkép volt.  A
gyöngyház neve Keleten ma is szedef, amely szó a mi szed igénkkel egyezik
betűszerint.  Mindezekből pedig végül azt is következtethetni, hogy
őseinknél a két egymás mellett ülő bálványalak közül a nő arca egyszerűen
gyöngyházkagylóból is képeztethetett, különösen ha az istennőt víz- és
holdistennőként kellett ábrázolja.  (A Holdnak nincsen saját fénye, illetve
fénye csak a Nap fénye visszaverődése.)



Kagyló szavunk régen kalán alakban is megvolt, amit a mai, valószínűleg csak
romlás útján keletkezett kanál szavunknak népünknél ma is általános kalán
alakja is bizonyít, mert tudvalévőleg a magyar nép régebben a
"békateknő"-nek is nevezett édesvízi gyöngyházkagylóból, nádnyéllel,
készített kanalakat használt.  De ugyanezt bizonyítja Erdélyben egy, a
természetes sziklába vájt fürdőmedence Kalánfürdő neve is.  (Lássad: Kőváry
László: "Történelmi regék". Kolozsvár. 1857.)  E kalán szó értelme
ősnyelvünkben "hal-anya" volt.  Viszont a nyíló kagylónak a női nemi
résszeli összehasonlítása és az ezzel összefüggő mókákban él még, de
megnyilvánul abban is, hogy a görögöknél és rómaiaknál az Afroditéval
azonosuló Galatea- és Tetisz-féle víz- és tengeristennők hol kagylóból
kijövő (születő), hol pedig kagylóhéjban a tenger hullámain ringatódzó
nőalakként ábrázoltattak.



Kagyló szavunknak régen kellett legyen kajló, kahló, kal, kál, hal, kalhó
alakja is.  Ezekből származott a német Kachel, Kachl szó, amely a régi
cserépkályhák kagyló-, illetve csészealakú csempéit jelentette, valamint
ebből származott a magyar kálha vagy kályha szó is.  A kályhacsempék, amint
ezt régi, népi kályháinkon még láthatjuk (lássad a "Néprajzi értesítő" című
folyóiratunkban is) ugyanis eredetileg kerekek voltak, kagylószerűen
homorúak és csak újabb időkben készültek négyszögletesekre is.



Azon tény, hogy a domború aranytányérból és a homorú ezüsttányérból képezett
bálványoknak még nincsen igazi arca, szolgálhatott alapul valamiképen
népmeséink királyfiainak és királykisasszonyainak megvakíttatása
indítékának.  Ez még a bibliai Heraklesszel, azaz Sámsonnal is megtörténik,
akiről már említettük, hogy eredetileg Napisten volt, éspedig a szemere,
szumer, szemareus avagy szamarita törzseké.  Ez istenség, akit a szumerek
Samásnak neveztek, azonos volt a bibliai Szem ősapával (említém, hogy őseink
a Napistent regebeli ősapjukként is tisztelték), amely ténnyel azonban már
sem a zsidók nem voltak, sem a mai tudósok nincsenek tisztában.  Ugyanezen
istenséget - aki tehát Heraklesszel és Magorral is azonos, mert hiszen ő is
a Napisten - az itáliai szamniták is nemzeti istenségükként tisztelték és
Szam-nak nevezték.  Mindebből pedig az következik, hogy a bibliai Kám meg a
kun és magyar törzsek napistenségével azonos, hiszen e nevet csak
megfordítva kell ejtenünk, hogy a Mag (Magar), azaz kun kiejtéssel a Mak
vagy Makar nevet kapjuk;  az pedig hiszen ismeretes, hogy a föniciaiak
Herakleszt általánosan nevezték úgy Makar mint Magar néven.  Világos tehát,
hogy ugyanezen Napisten, aki nevét a hímelvű és gyümölcstermelő magyar
törzsek a mag szóból képezték és Magarnak nevezték, annak nevét a nőelvű és
gabonatermelő szemere törzsek a szem szóból képezve Szem-nek, illetve Samas
azaz Szemes- avagy Szamosnak nevezték, vagyis, hogy Mag (vagy Kam) és Szem
ugyanúgy ikertestvérek mint Magor és Hunor, amelyekhez azután később Jáfet
csak utóbb tétetett hozzá (az állattenyésztő, később keletkezett törzsek
megszemélyesítője).  Tény, hogy nemzeti istenségünket, a följegyzés szerint
még a középkori kunok is Kám-nak nevezték;  aki tehát nem is volt más, mint
a bibliai Kám, vagyis a kunok és hunok nemzeti istensége és regebeli ősapja:
Hunor, Magyar ikertestvérek.



Föltételezhetjük azt is, hogy a szóban volt tükörarcú bálványok, amidőn már
mindinkább emberszerűsítve lettek, arcára szemeket is festettek, vagypedig e
célra vájt üregekbe ékkövekből készülteket raktak be, de amelyeket
letöröltek, illetve kiszedtek azon idő alatt, amikor az illető égitest nem
volt látható, majd újból fölfestették, illetve visszahelyezték az égitest
újbóli megjelenésekor.  Innen származhat tehát az illető istenség, mai
népmeséinkben a mesehős, megvakíttatása, majd szemei újból való
visszanyerése indítéka.



Csodálatos ősiségeket megőrző népmesénk a "Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű
Ilona" című, amelynek tartalma röviden ez: Ketten egy király gyermekei
voltak (amely király alatt a Nagy Égisten értendő).  A fiút így hívták, mert
arca olyan volt, mint a legszebb leányé (Apollon).  Hugát azért hívták így,
mert arca olyan volt, mint a gyöngy és a gyöngyház.  (Artemisz, amely
nőistenség bálványa arcát őseink a kerek tengeri gyöngyházkagylóból is
képezték volt.)  A királyfi nagyon szerette hugát és mindig vele akart
lenni, s hogy ez nem volt mindig lehetséges, képet festtetett magának róla,
amelyet mindig magánál viselt.  Egyszer e kép a tengerbe esett.  Senki sem
tudott többé Ilonáról ily hű képet festeni.  A királyfi küldé a halászokat,
a képet fognák ki, de hiába, mert már azelőtt egy másik király halászai azt
kifogták volt és királyuknak elvitték, aki a képről beleszeretvén, őt
keresteti.  Úgy talál rá, hogy egy ünnepségén Leányszínű Bálint is ott van,
a képre ismer, kéri vissza, de megígéri, hogy nővérét ama királynak
feleségül elhozza.  A király, aki szintén gyönyörűszép arcú, saját képét is
megfestteti s ezt Ilona meglátván, szívesen egyezik bele e király felesége
lennie.  Sok viszontagság után a házasság megtörténik.  Közben elmondva,
hogy Ilona könnyei igazgyöngyszemekké változnak.



E mesében is tehát, mint a szóban volt kínaiban, megvan a képkészítés
indítéka.  Szerintem Gyöngyszínű Ilona azonos a más meséinkben előforduló
megvakított és tengerbe vagy folyóvízbe vetett királykisasszonnyal avagy
szegény szép leánnyal, akit a vízből rendesen öreg halász ment ki s amely
leányról szintén mondva, hogy gyöngykönnyeket sír.  Leányszínű Bálint és a
másik, szintén szép ifjú király, aki Ilonát feleségül veszi: tulajdonképen
egy és ugyanazon személy, vagyis a Napisten, de itt is két személlyé
választva, de amely kettéválasztás célja itt nem más, mint az, hogy a
testvérek közötti házasság ne kerülhessen sorra.  Viszont Gyöngyszínű Ilona
(vagyis Tündér Ilona) és versenytársa (aki magát az if jú királlyal el
akarja vétetni) is Ilonával egyazon személy, vagyis a megszemélyesített
nőiesség, de ennek két különböző megnyilvánulásaként.  Vagyis Leányszínű
Bálintban és Gyöngyszínű Ilonában is egy, eredetileg, Ádám- és Éva-szerű
első emberpárról szóló mythosszal van dolgunk, amely pár egymásnak tehát
egyúttal testvére is, de férj és feleség is.  Emlékezünk pedig, hogy vogul
rokonnépünknél is a fém-, illetve tükörarcú bálványpár is hol egymás
testvérének, hol pedig férj és feleségnek mondatik.



Ezen mesénkben is tehát a férj és fivér személye azért van kettéválasztva,
hogy a vérfertőzés, azaz testvérek közötti házasság gondolata elkerülhető
legyen, habár a mese szerint Leányszínű Bálint nővére iránti nagy szerelme
még megvan.  Mindezeket, valamint azt, hogy Leányszínű Bálint azonos a
Napistennel, illetve Magyarral, vagyis Ádámmal, illetve a magyarok azaz az
emberek ősatyjával, megértvén, ezekben fölismerjük a zsidók Ábrahám-mondája
eredetét is.  Ábrahám ugyanis a zsidók mondai ősapja.  Szép neje, Sára,
szintén hol nejének, hol nővérének mondva, sőt az egyiptomi fáraóban
előkerül még "a másik király is", aki Sárát - itt csak egy ideig - feleségül
veszi.  Mindebből világosan kitűnik, hogy ezen bibliai monda, bár szintén a
mi regénk ősalakjából származik, de annak még a mai mesénknél is romlottabb
alakja, átdolgozott változata.  Mert míg a mi mesénkben Leányszínű Bálint és
Gyöngyszínű Ilona egymásnak még tényleg testvére (aminthogy Magor és Ilona
is, mert hiszen teremtőjük, azaz "atyjuk", az Égisten: közös), de a bibliai
elbeszélés szerint Ábrahám már csak azt hazudja, hogy Sára neki nem
felesége, hanem nővére, amit a fáraó elhivén, Sárát feleségül veszi és
Ábrahámot, természetesen, gazdagon megajándékozza.  Mivel azonban e változat
(a hazugsággal) egyedülálló, holott a miénknek (az igazi fivér és nővérrel)
különböző mythoszokban párhuzamai vannak, ennélfogva nem kétséges, hogy
miénk az eredetibb és a bibliai a megváltoztatott alak.  Az olasz "Belraggio
e Bianchina" mesében is a miénknek egy már nagyon megromlott változatára
ismerünk, de azért itt is még igazi fivér és nővérről van szó, aki utóbbit
aztán a "másik király" feleségül veszi.  (E mesetípus változataival e művem
végén részletesebben foglalkozom.)



A szép Leányszínű Bálint kétségtelenül azonos tehát népmeséink Szép
Miklósával, Világszép Úrfijával és Szép Palkójával, azaz a szintén leányosan
szép arccal és hosszú hajjal ábrázolt Apollonnal, a görögök által a
szkitháktól átvett e napistenséggel.  Amihez tehető még, hogy Apollon és
Palkó, sőt még Bálint név is egymással azonosuló, míg a Miklós név a Magor
vagy Makar névvel egyező.  Ezen Apolló vagy Apollon név a mi ápol, apol
igénk régi -on képzős alakjából származott, vagyis ápoló, apoló jelentésű
volt.  Régi nyelvünkben ez igénknek: gondoz, gondvisel, becéz és gyöngéden
simogat (a német: liebkosen) és csókol értelme volt.  Ezen ősi Apolló vagy
Apollon, azaz tehát gondviselő Napisten e nevére ismerünk vogul rokonaink
Napistenének "Világügyelő" és "Népetgondozó" nevében, valamint Apollonnak
még a görögöknél is használatban volt "Kourotrophosz" = "ifjakat gondozó"
nevében.  Ami pedig igénk -on képzős alakját illeti, ennek több nyomára is
akadhatunk.  Például ugron = ugró, az Ugron régi családnévben, és kötény,
azaz kötön, vagyis kötő szavunkban.  De ismételem: ráismerünk Napistenünk
Apollon nevére (amely név értelmét a görögök sem ismerték már és ez ma is
megfejtetlen) népmeséink "Palkó", illetve "Bálint" mesehősei nevében is,
amely mesehős nevek csak már kereszténységünk korában kerülhettek, épen
hasonló voltuk miatt, a régi név helyébe.  Ugyanúgy mintahogy a Magor vagy
Magyar név helyébe a Miklós, néha a Mihály név került.  Ugyanúgy mintahogy a
Napisten tavaszi megnyilvánulása régi Tavasz, Tamuz, Tavuz, Damasek, Tamazig
nevei helyébe népmeséinkben a "Tamás kocsis" név került.  Amely utóbbi
mesehősünk a tavaszi "Virágvasárnap" ünnepén a fölvirágozott szekerén rohanó
hősként szerepel.  A "Leányszínű" és "Gyöngyszínű" jelzőkben a szín szó nem
annak mai color, Farbe értelmében veendő, hanem a szó régi nyelvünkbeli
jelentésével, amelyet ma a felszín, felület, külső, szavakkal fejezünk ki,
bár jelentett a szó régen is már color-t is.  Eszerint tehát "leányszínű"
annyit jelentett, hogy "leány kinézésű" vagy leányszerű.  Ugyanígy a
gyöngyszínű szó meg gyöngyhöz hasonló bőrszínűt, arcszínűt.  De megjegyzem:
e szó, illetve a Napisten leányszerű megjelenése elképzelése visszavezet
bennünket az emberiség azon őskorába (hagyományunk szerint a Napisten az
emberiség ősapja, a gyermek pedig a szülőkre szokott hasonlítani!), amelyben
férfi és nő külső megjelenésében, valóban alig volt még különbség, vagyis a
boldog, ártatlan Aranykor világába, a Csallóköz szigetebeli boldog élet
idejébe, amidőn az ősember még harcot, küzdelmet, öldöklést, húsevést nem
ismerve, örök enyhe éghajlat alatt, ragadozó állatok támadásainak ott még ki
nem téve, gyümölccsel, magvakkal, tejjel és mézzel táplálkozva élt és a
természetes szerelmi kiválasztódás révén fejlődött, amely kiválasztódás
szerint mindig a szebb, egészségesebb, ügyesebb, okosabb és erősebb
egyéneknek volt több utóda, mivel a szerelmi versengésekben kiválva, az
ilyenek könnyebben bírtak maguknak más nembelit hódítani, de nem sohasem
durva erőszakkal avagy öldökléssel, gyilkossággal, a versenytársat leütve,
mint későbbi eldurvuló fajoknál.  Azon őskorban az embernek gonosz indulatai
még nem lévén, ilyesmi a szellemi fejlődést még nem gátolta.  A testileg
erősebb is vetélytársát csak erőben fölülmúlni, de nem megölni igyekezett.
Ezen szerelmi kiválasztódás volt tehát az, ami ősrégi időkben a gyönyörű
ősmagyar fajt és ennek magas szellemi műveltségét létre hozta.



Ez ősidőben az ember még majdnem hermafrodita is volt, miként a kétéltűek
(az emlősök ősei), illetve nemi részei a két nemnek külsőleg még nem
különböztek annyira mint ma.  Ugyanígy a másodrendű nemi jellegek sem voltak
még teljesen szétkülönbözve.  A férfi még nem volt harcias, sem durva, mert
hiszen véres harcot, öldöklést még nem ismert, viszont a nő a szabad
természet ölén élve, nem volt elpuhulva mint később, különösen ott, ahol az
erősebbé lett férfi rabjává lett.  Továbbá, mindkettejüknek nagy és egészen
világos szőke hajzata volt, amely testüket palásként borította.  Ruházatot
alig viseltek, illetve ilyet csak falevelekből, fűből, magukat virágokkal,
színes bogyókkal ékesítve, készítettek.  De a férfi bajusza, szakála, teste
szőrössége, másodrendű nemi jellegként, sem volt még kifejlődve, illetve még
az ősi kétéltű (békafélék) állatok szőrtelensége is ezen igazi ősemberfajnál
még részben megmaradott volt, de kivéve a fejbőr hajzatát.  Mi több, emlői a
nőnek és férfinak majdnem egyenlő mértékben lehettek kifejlődve, vagyis
kevésbbé mint a mai nőnek, de valamivel erősebben mint a mai férfinak, azaz
körülbelül annyira, mint egy mai szűzlánynak.  Ivadékukat esetleg még a
férfi is szoptathatta, aminthogy kétéltűeknél ma is előfordul, hogy a bőr
bizonyos tápláló, tejszerű nedvet termelő mirigyeivel porontyaikat közösen
táplálják, sőt egy fajtánál (az amerikai pipobékánál) ezt kizárólag a hím
végezi.



A Napisten aranyhaja, amint említettük, őseink szimbolikájában a Nap
sugarait jelentette, Tündér Ilonáé pedig az északi fényt.  Említettük azt
is, hogy ősműveltségünk keletkezésekor az Északi Sark még hazánk területén
volt.  Az is kétségtelen, hogy Földünkön az élet csakis Sarkon kezdődhetett,
mivel a hőmérséklet itt hült le legelőször annyira, hogy itt élet, eleintén
természetesen vízben, keletkezhetett, holott másutt a még túlmagas forróság
miatt ez nem volt lehetséges.



Gyönyörű költői regeindíték az, hogy Ilona képe, a gyöngyházkagyló-kép (mert
hiszen közönséges festmény a vízben tönkremenne) a tengerbe esik (a mesében
ezt a királyfi a tengerbe ejti).  Ugyanis: ma holott a Nap és a Hold
egyaránt járnak le a tengerbe, de ősidőkben a Nap - amikor a Sark még
Magyarország területén volt - egy esztendőben csak egyszer, holott a Hold
talán akkor is naponta.  Ami különböző költői regeindítékok keletkezését
okozhatta.  Például, mintha a Nap, kedvesét keresni szállana alá a tengerbe
avagy az Alvilágba.  Mint a görög rege szerint Orpheosz Euridike keresésére.
Lehetséges egyébként, hogy valamikor a Hold is fél évig volt látható és
félévig tűnt le.  Vannak olyan regeindítékok is, amelyek szerint a Nap egy
aranycsésze keresésére száll le az Alvilágba.  Őseink szimbolikájában csésze
nőiségi jelkép volt.  Más mesék szerint a mesehős, azaz régen a Napisten,
sárkány által elrabolt kedvese keresésére száll le az Alvilágba, ahol a
sárkányt, a sötétség megszemélyesítését legyőzve, kedvesét megszabadítja. A
tengerre vonatkozólag pedig meg kell említenünk, hogy ősidőkben a Csallóköz
szigeteit, amikor ezek még a Duna deltáját képezték, végtelen víz- és
mocsárvilág vette volt körül, amelyben őshüllők, azaz dinoszauruszok,
vagyis: sárkányok is valószínűleg éltek, de amelyek akkor még csak a vízben
voltak.  Ez időben a mai Magyar Alföldön még tenger volt, amely sós is
lehetett, mivel sóját a Máramaros vidéke sórétegeiből kapta.  Minderre
népmeséink még vissza is emlékeznek, sőt egy regénk szerint valamikor
réges-régen Tenger Asszony szerelmeskedett Kárpát Emberrel, de aztán
veszekedtek és az asszony elhagyta az embert.  A geológusok pedig manapság
megállapították, hogy a Magyar Alföld helyén valamikor valóban tenger volt,
de hogy egy nagy kataklizma következtében a Déli-Kárpátokon támadott, ma
Vaskapunak nevezett hasadékon át e tenger lefolyt.  A regeemlítette
"veszekedés" pedig a kataklizmát jelenti.



Fontos szerepe volt az Aranytükörnek őseinknél a téli napforduló, azaz
Karácsony ünnepe szertartásaiban, vagyis az elöregedett Napisten távozása
vagy halálakor éjfél előtt és az újjászületett Napisten éjfélutáni,
kisdedkénti visszatérésekor, újramegjelenésekor.  Éjfél előtt az öreg,
búcsúzó Napisten (Toldi estéje, vagyis a megöregedett Toldi Miklós.
Vajnämöjnen. Mikulás.) az asztalon álló tükörre vonatkozólag ilyenféleképen
beszél :



- Eljöttem hozzátok, hogy tőletek elbúcsúzzak, hogy közületek minden rosszat
elvigyek.  Hogy tanításaim, tanácsaim reátok hagyjam.  Hogy ti az új
esztendőben ezeket követve, jobbak, igazabbak, boldogabbak legyetek.  Édes
gyermekeim, mindig a Lelkiismeret szavát kövessétek, azt soha el ne
hallgattassátok.  Én ma elmegyek, de örökségül az Aranytükröt hagyom reátok.
Ez tanítson titeket igaz életre.  Ez vezessen titeket.  Az Aranytükör én
magam vagyok, mert ő a Lelkiismeret és a Lelkiismeret én vagyok.  A
Lelkiismeret szava az én szavam, édesapátoké: a Napé. (Saját
helyreállításom.)



Mindez régen természetesen versbe foglalva, énekben mondatott el, koboz, dob
vagy más hangszer kísérete mellett.  A koboz, koboc szó régi nyelvünkben
(kabar kultusz-szócsoportunkban) tököt jelentett.  E hangszert így azért
nevezték, mert szárított és kivájt kabak- vagy kobak-tökből készült (kabak,
kobak szintén kabar szócsoportunkbeli szavak).



Az öregnek, akit Vörös Koldusnak is neveztek, mert ruháján vörös díszek
voltak és ő a lemenő Napot jelképezte, hat regős társa volt, vagyis összesen
heten voltak.  Egynek vagy kettőnek láncos botja is volt (11. ábra),
amelyeket, különösen az énekek refrénjeinél, rázva, velük zörögtek.  Az öreg
a lelkiismeretre, az Aranytükörre, igaz életre és a múlhatatlan isteni
igazságra vonatkozó, versbefoglalt, jelképes meséket is énekelt, valamint
búcsúztató, szomorú énekeket is.  Az év végén az öreg Napisten (az énekes
Vörös Koldus; megjegyzendő: ős-nyelvünkben a koldus szó tulajdonképeni
értelme még csak vándor volt) tehát szebbnél-szebb énekek alakjában hagyta
gyermekei számára, örökségként tanításait és tanácsait.  De ezek még nem
voltak "parancsolatok" és nem jártak rettentő büntetéssel való
fenyegetésekkel a nem követők, szófogadatlanok ellen.  Ilyesmire csak
később, gonosszá vállott népeknél kezdett szükség lenni, akik tanácsokra,
tanításokra különben nem hallgatnának.  Ezen évvégi és halál előtti tanítás
volt Mózes második és utolsó törvényadása gondolatának eredete.



Ez után családban a házigazda, istenházban a pap, odamegy az oltár előtt
kerek asztalkán álló mosdótál és korsóhoz és törölköző állványon lévő
törölközőhöz (12. ábra) és ezt mondja :



- Az új esztendőbe megtisztulva akarok átmenni.



Vizet önt a tálba, kezét, arcát megmossa, megtörölközik, a tükörbe néz és
ezt mondja :



- Áldott Nap, fényes Nap !  Hibáim látom, bűneim bánom.  Ugyanezt teszi
utána a háziasszony is, de a vizet most már a házigazda, vagyis férje, önti
kezére, mert a tálban levő vízbe kezét már senki sem teszi.  Ez már
szennyes: bűnöket mosott le.  Ezután jönnek a gyermekek, korszerint sorban
(esetleg a más házbeliek is).  Kezükre a vizet a házigazda, az oltár jobb
oldalán állva, önti.  Balfelől áll az asszony és nyújtja a törölközőt, míg a
kisebb gyermekeket ő mossa, törölgeti.  A kisebb gyermekek csak ennyit
mondanak :



- Áldott Nap, néha rossz is voltam ...



A mosakodás után mindenki a tükörbe is néz.



De az egészen kicsi gyermekek természetesen semmit sem mondanak, mert hiszen
még öntudatlanok és így bűneik sem lehetnek.  Ezeket édesanyjuk csak
megmosdatja, megtöröli és a tükörbe nézeti.



A mosakodások után az apa valamelyik sarokból előhozza a kosarat a "rosszal"
, vagyis a "bűnökkel", azaz mindenféle ócska vacakkal (elhasznált
ruhadarabok, elromlott szerszámok, a gyermekek törött játékai stb.) és ezek
közül mindenki a maga darabjait egyenként a Bözön Bika odatartott zsákjába
dobálja, mondva :



- Ez is egy bűnöm !  Ez is egy bűnöm !  Ez is !  Ez is !  Nesze, vidd el !



A Bözön Bika a hét regős egyike, aki fekete vagy sötétbarna álarcot visel,
amelynek szarvai és bozontos haja, szakálla van.  Népi regöseinknél még
fekete gubát, subát, avagy csak fekete, szőrével kifelé fordított ködmönt
viselt.  Az álarcnak kilógó piros nyelve is volt. (13. ábra.)  A Bözön Bika
egyik kezében van a zsák, a másikban a láncos bot.  Bözön, bozon, bözönd,
bozont, büzönd volt azon fekete-barna, bozontos hosszúszőrű, erősen
pézsmaszagú állat neve, amelyet ma teljesen tévesen nevezünk "bölény"-nek,
amelynek azonban német neve is Wisent, latin neve pedig bison, amely szavak,
ugyanúgy mint pézsma szavunk, besenyő őstörzseink kultusz-szócsoportjából
származnak (de hogy mik voltak őseink kultusz-szócsoportjai, itt nem
fejtegethetem).  Ezen tehát helyesen bözön-nek nevezhető állatnál sokkal
nagyobb termetű a fehér, de rövidszőrű, nem pézsmaszagú, hosszabb szarvú
őstulok.  Ez utóbbinak volt, őspalóc (pelazg) törzsünk
kultusz-szócsoportjából származó neve :  bölény, bulun, bulund, balind.
Ennek messzire elhallatszó, "bődületesen bömbölő" hangja volt, holott a
bözön vagy bözönd hangja csak röfögésszerű volt, mint a bivalyé.  Az igazi
bölény, vagyis a fehér őstulok, a régi, nagytermetű fehér magyar
szarvasmarhához hasonlított, csak ennél még nagyobb volt, habár szarvai meg
valamivel kisebbek voltak.  Ennek német neve Ur, Auerochs, latin neve urus,
amely nevek viszont őstörök törzseink kultusz-szócsoportjából származnak,
ugyanúgy mint a bika különböző nyelveken meglévő tur, tor, taur nevei, de
amely szó ősnyelvünkben még turuk, türök, török, lágyult l-es kiejtéssel
tulok, tülök alakban is megvolt.



A zsákba kapott rossz holmit a Bözön Bika, miután távozott, a földbe ássa.
Ezzel a múlt bűnei eltemetvék, feledvék.



A Bözön Bika szokta volt a gyermekeket ijesztgetni is, a bözön hangját
utánozva :



- Bözz !  Bözz !  Buss !



És úgy is tesz, mintha egyik-másik gyermeket el akarná fogni, hogy ezt is
zsákjába dugja a "rossz" közé.



A gyermekek sivalkodva menekülnek, a szülők tiltakoznak :



- Nem, nem, nem volt olyan rossz !



Egészen világossá válik, miszerint a Bözön Bika volt őse a mai
"krampusz"-nak avagy "ördög"-nek, sőt ezen krampusz szó is mutatja, hogy a
régi magyar és mai török gara, kara = fekete szóból, valamint a garaboncos
szóból származott, de ugyanúgy mint ahogy a "Mikulás" meg nem más, mint az
év végéni öreg Napisten, azaz öreg Magor avagy Makar, vagyis a Vörös Koldus
(Toldi Miklós estéje, azaz: öregsége), mert hiszen úgy a krampusz, mint az
öreg Mikulás is az év végén szerepel.  Csak hozzáteszem még: Németországban
a Mikulást Ruprechtnek is nevezik, amely név meg a latin ruber = vörös
szóból származik, úgyhogy ez meg a legközvetlenebbül bizonyítja a mi Vörös
Koldusunkbóli származást.



E mókázások után az öreg Magyar (vagy Miklós bá. Bá a bácsi, bátya szó
rövidítése) boldogan állapítja meg :



- Oh, édes gyermekeim, milyen szépek lettetek !  Százszor szebbek vagytok,
mint ezelőtt.



A családtagok is mondogatják egymásnak :



- Jaj, édes Arankám, de megszépültél !



- Jaj, édes uram, de megszépült !



És így a többiek is egymásnak.



De most az öreg Magor végkép búcsúzik már, mert éjfél van.



- Édes gyermekeim, mennem kell.  Közületek minden rosszat elviszünk.  De itt
hagyom örökségül az Aranytükröt.  Hallgassatok szavára, hogy mindig ilyen
szépek maradjatok.



Ezzel elmegy, társai is vele.  Szomorúan búcsúztatják, neki kezet is
csókolnak, mire ő a családtagokat biztatja :



- Visszajövök majd, amikor föltámadok.  Mondják neki :



- Jöjjön vissza !  Jöjjön vissza ! ...



Az oltár elől most elviszik az asztalkát, tálat, törölközőt, eltüntetik az
üres kosarat, az oltárra pedig odahelyeznek két korsót avagy virágedényt és
két tálat, de mind üreset, csak az Aranytükör marad ott középütt.



Éjfél van, az óesztendőnek vége (ez a téli napfordulókor volt, a mai naptár
szerint azonban december 21.) s jön az újesztendő, vagyis megjelenik
kiséretével (három zenész-énekes és egy kakasnak öltözött gyermek, avagy
legalábbis közülük a legfiatalabb) a Csodaszarvas, illetve a csodaszarvasnak
öltözött ember.  Őseinknél a Csodaszarvas (14. és 15. ábra.) az Ég jelképe
volt és ezért a csodaszarvasálarcos regösnek nagy, fekete vagy sötétkék
köppenye vagy fekete subája volt, amely fölületét hímzett avagy fölvarrott,
avagy esetleg fémből való csillagok borították.  E köppeny vagy palást
alatti ruhája azonban fehér, de a fején viselt álarc, amelyben az ember feje
egészen benne, szintén fekete vagy sötétkék, úgyszintén agancsa is, amelynek
csak hegyei fehérek.  A szarvak között égő, piros hólyaglámpa (lampion) függ
és ez ring az ember minden mozdulatára.  Ez a pirosan fölkelő Napot, illetve
az újjászületett, bölcsőjében ringó Napistenkét jelképezi.  A szarvak
hegyein a Csillagokat jelképező gyertyák égnek.  Homlokán is fényes (tükörre
festett) csillag van és az a Hajnalcsillag, nyakáról pedig zsinóron kerek
tükör függ mellére s ez a Hold. (16. ábra.)  Szarvairól diók, almák
csüngenek a gyermekek számára, de csüngenek azon még csöngettyűk is, ami
onnan származik, hogy régen, amikor a szarvas háziállat is volt, csöngőt
agancsára is szokás volt akasztani, nem csupán nyakára, mint háziállatoknak
ma.  Csak megemlítem, de itt nem magyarázhatom, hogy a csengettyűkkel a
Csillagokat is jelképezték volt, amit mai csillag és csilingel szavaink
azonossága is mutatja még, de ugyanúgy a német schillern (sillern) ige is,
amely ma is csillogás értelmű.  A szarvasálarcos ember minden mozdulatánál a
csengők csilingelnek.  Megjegyezhető még, hogy karácsonykor, a karácsonyfa
díszítésekor ma is szokás csengőkkel csilingelni.



A Csodaszarvas-regös és társai, magukat hangszereikkel kísérve, a Napisten
születésére, újjászületésére vonatkozó énekeket mondanak.  Ezután társai
segítik a Csodaszarvast, hogy szarvait leszedje, amelyeket azután, az égő
gyertyákkal együtt, az Aranytükör mellett kétoldalt levő korsókba állítják.
Ezek képezik a mai oltárgyertyák őseit, az Aranytükör pedig az
Oltáriszentségét.  (17. ábra.)  Való igaz pedig, hogy a szarvasok minden
télen, karácsonytájt, szarvaikat elvetik, amelyek nekik tavaszra újranőlnek.
Mivel pedig az álarc agancsai -->