A LELKIISMERET ARANYTÜKRE
Magyar Adorján
Adatok a magyar ősvallás erkölcstanából

Előszó

Ismerőseim előtt többször beszéltem arról, hogy az ősmagyarok legfőbb
erkölcsi törvénye a lelkiismeret volt, majd fejtegettem azt is, hogy a
lelkiismeret minden másnál biztosabban és jobban vezetheti az embert az igaz
úton, hacsak megszokjuk annak hangjára igazán hallgatni, illetve intő szavát
soha el nem hallgattatni.



Teológusok vagy teológizálók és filozófálók részéről ez ellen nekem több
megjegyzést tettek, amelyekre könnyen tudtam válaszolni;  úgy ők azonban,
valamint azok is, akik egyébként a lelkiismeretnek minden más erkölcsi
törvénynél nemesebb, fennköltebb voltát elismerték, elfogadták is, de el nem
mulasztották azon ellenvetést is megtenni, hogy mindez igen szép dolog, de
honnan veszem, honnan tudom, hogy épen a magyar ősvallásnak ez lett volna
erkölcsi alapja, hogy épen az ősmagyaroknál lett volna a lelkiismeretnek oly
nagy kultusza ?





Hogy ezen mindenki által megtett és jogos kérdésre egyszer ne csak
fölületesen, hanem tőlem telhetőleg alaposan és kimeritően megfeleljek, írom
e művecském.  Mielőtt azonban a bizonyításhoz fognék, előre el akaram
mondani, milyen is volt őseinknek a lelkiismeretről való bölcselete,
filozófiája.









I.



ISMERTETÉS







Különböző megjelent írásaimban többször kifejtettem, hogy ősnépeink nemzeti
istenségükként és egyúttal hitregei ősatyjukként a Napot, azaz ennek
megszemélyesítését, a Napistent, tisztelték, akit a tulajdonképeni magyar
törzs Magyar (másként: Mag, Magor, Megyer, Magar, Makar) néven nevezett és a
nemzet névadó ősatyjának és legelső, regebeli fejedelmének is tekintett. A
többi törzsek, bár magukat mindnyájan a legrégibb és szentnek tartott magyar
törzsből származtatták - amiért is saját törzsnevükön kívül a magyari nevet
is mind viselték - de ugyanez istenséget, vagyis a Napot, más-más, a saját
törzsnevüknek megfelelő néven is nevezték.  Például a kunok Kún vagy Hunor
néven, a besenyők Beszer vagy Peter, a jászok Jász, Jázon vagy Jázzú, a
székelyek Szikel vagy Zakur, a kazárok Kus vagy Kazár, a kabarok Bag, Bog
vagy Bakar, a palócok Pál, Bál, Balota vagy Bél, az avarok Bar, Barata, a
szemerék Szem, Szam, Somota néven, valamint még más neveken is nevezték.
Szerintük ugyanis minden földi életnek és így az embereknek is, édesapja a
Nap, költőileg megszemélyesítve :  a Napisten, Napkirály vagy Napfejedelem,
vagy ahogy még nevezték :  Aranyfejedelem, Aranyisten, Szép Isten, a
Gyönyörű.  Viszont minden földi életnek és így az embereknek is regebeli
édesanyja maga a Föld, azaz megszemélyesítve, a Földanya vagyis Tündér
Ilona, az Élet Anyja.  Tündér Ilonának és a Napistennek, azaz tehát Magornak
nászát minden tavasszal a napéjegyenlőség idejében ünnepelték.  Ekkor Ilona,
mint Magyar Napkirály felesége, a Magyar Ilona nevet veszi föl, ahogy őt a
Csallóközi leányok bizonyos tavaszi, a házasságról szóló énekeikben
napjainkig is nevezik.  Ugyanis kizárólag a napéjegyenlőség szent ünnepe
napján és éjszakáján tartották nászukat a fiatal párok is, azon időben
tehát, amelyben a gyöngy virág, Tündér Ilona e szent virága, nyílik.  Meg
kell itt említenem azt is, hogy régi nyelvünkben a tündér szónak még leány
és szűz értelme is volt, aminthogy a finnben ma is tüttő, tüttere = leány,
szűz, amihez pontosan párhuzam az, hogy például az olaszban fata = tündér,
míg az oláhban fata = leány.  De meg kell említenem még azt is, hogy a
magyar névnek, más jelentései mellett, boldog jelentése is volt, amiszerint
tehát úgy a Magyar Isten, mint a Magyar Ilona névnek Boldog Isten és Boldog
Ilona értelme is volt, ami alatt szerelmi boldogságot, az apává, anyává
lételt is értették, de fölemlítem itt azt is, hogy a tulajdonképeni magyar
őstörzsek földművelők voltak, Magyar Napisten a földművelés föltalálója és
istenségeként is tiszteltetett, a békés földművelő élet pedig boldog
életként volt fölfogva.



Hogy viszont Ilona mennyire azonos volt a rómaiak Venusaval, a nőiesség és
szerelem ez istenségével, mutatja az is, hogy Venust is nevezték Venus
Felix-nek, azaz Boldog Venusnak és hogy őt a rómaiak is regebeli ősanyjuknak
tekintették, úgyanúgy tehát mint a magyarok Magyar Ilonát a magyarság
regebeli ősanyjának.  Valamint pedig tavaszi megnyilvánulásában Ilona a
szerelem Istennője volt, ugyanúgy a szerelem istensége volt tavaszi
megnyilvánulásában Magyar Napisten is, amelyben például a palócoknál Lebéd
vagy Libéd név alatt különösen nagy kultusza volt, amely név régi
nyelvünkben hattyú jelentésű volt.  E minőségben őt őseink (miként a görögök
és rómaiak is) hattyúszárnyakkal ábrázolták volt, mivel náluk a hattyú a
vágyódás, különösen pedig a szerelemvágy költői jelképe volt.  Ezen régi
lebéd vagy libéd = hattyú szavunk a lebeg vagy libeg szavunkból származik,
amelynek szárnylebegtetés, lebegtetés, repülés és a levegőben való lebegés,
libegés értelme van.  Ugyanez igéből származik továbbá lepke és innen
tájszólásos változatát képező lepe és lipe = lepke szavunk is.  Mindamely
szavaink viszont azonosak a latin libratio = libegés szóval is, valamint
megvilágitják a latin libido = vágy, szerelemvágy szó ősnyelvünkbőli
eredetét is.  Mindezek magyarázata pedig az, hogy a hattyak, valamint némely
más madárféle is, szerelmi vágyukban szárnyaikat lebegtetni, libegtetni
szokták.  Mondottuk, hogy a Libéd név értelme :  hattyú, és hogy a hattyú
őseink jelképezésében a vágy, főképp a szerelemvágy jelképe volt.  Így pedig
megértjük a német Liebe, régibb Liebde = szerelem szó eredetét is, illetve
bebizonyitottnak látjuk mindezen latin és német szavak ősnyelvünkbőli
származását.  Úgyszintén az elmondottak fejtik meg azt is, hogy a
görög-római mitológiában a Szerelemisten miért ábrázoltatott
hattyúszárnyakkal.  De ugyanezek fejtik meg még azt is, hogy Lédát miért
ábrázolták épen hattyúval, valamint megérteti velünk a német Lohengrin és a
finn Lemminkäjnen regéket, amelyek lényegükben és eredetileg szintén a
szerelemvágyat jelképezték.



Magyar Napisten őseink mitológiájában az erőnyt (energiát) megszemélyesítő
istenség, míg Ilona az anyag (materia) megszemélyesítése is volt, ami pedig
mély tudáson és természetismereten alapuló jelképezés volt, mert hiszen való
igaz, hogy minden földi élet alapja a Napból a Földre áradó erőnynek a Föld
anyagára való hatása.  Az anyaföld szunnyadó anyagának a napsugarak általi
életrekeltését, megtermékenyítését jelképesen valóban a nőnek a férfi általi
megtermékenyitésével hasonlithatjuk össze.  A nő ugyanúgy táplálja gyermekét
mint az élőket terményeivel a Föld.  A levegő pedig, amely a Földanya által
nekünk nyújtott táplálékok legfontosabbika, - amelynek híján már néhány perc
alatt halottak vagyunk - a Földnek csak egyik alkatrésze, ugyanúgy mint akár
a víz avagy a termő televény (humusz) is.



Kifejtettem már más írásaimban, hogy ősnyelvünkben "magyar" tulajdonképen
"ember" jelentéssel bírt, bár volt még "boldog" és "földművelő" jelentése
is.



Az ősmagyar mitológiai fölfogás szerint bennünk is minden, ami anyag, azaz
tehát egész testünk :  anyai örökségünk, vagyis Magyar Ilona édesanyánk
adománya, viszont minden, ami testnélküli, anyagtalan, azaz erőny, vagyis
tehát a lélek, a gondolat és minden szellemi működés :  atyai örökségünk,
azaz tehát Magyar Napatya adománya.  Eszerint pedig a lelkiismeret is, amely
hiszen valóban testnélküli valami, vagyis a lélek egyik megnyilvánulása,
tisztán csak szellemi működés, nem más, mint Magor vagy Magyar atyánk reánk
hagyott adománya, öröksége.



A Napból a Földre származó erő a földi életjelenségek létrehozója, s ilyen
tehát a lélek is, amely minket élőkké és a legfejlettebb alakban : emberré,
(ősnyelvünk szerint: magyarrá) tesz, vagyis tehát mindnyájan a Nap fiai,
gyermekei vagyunk.  A Napistentől származik belénk azon "isteni szikra",
amely bennünket életre kelt, emberré fejleszt, és amely holtunk után el nem
enyészik;  aminthogy a mai tudomány is tanítja az erőny megmaradását.  Ez "a
lélek halhatatlansága" igazi magyarázata, értelme is.  Ez pedig azt is
jelenti, hogy őseink felfogása e tekintetben a mai tudományos fölfogással
teljesen azonos volt, csakhogy gyönyörű költői alakba öltöztetve.



Édesanyánk, akitől tehát testünk származik, viseli is testünk gondját.  Ő
táplál, tart tisztán, mos, öltöztet, fésül bennünket, viszont édesatyánk
tanít, oktat minket.  Ő neveli később lelkünket, ő lát el "apai
tanácsok"-kal és oktat bennünket, hogy az életben mikép viselkedjünk.  Ő
tanít bennünket erkölcsre, becsületre.  (Habár a mai világban sok minden
megváltozik is, de régebben mindez határozottan igy volt.)  Mi viszont
gyermeki tisztelettel figyelünk szavaira és nézünk jóakaró szemeibe.
Tudjuk, hogy például Szent István király is, bár már keresztény volt, fia
számára írásban hagyta meg apai tanácsait.  De így értjük csak meg azt is,
hogy Hammurabi babiloni király miért mondja, hogy híres törvényeit neki
Samás Napisten diktálta, valamint hogy Lykurgosz, a spártai törvényhozó,
miért állítja, hogy ő törvényeit Apollon Napistentől kapta.  Vagyis, ezen
ősidőkben a népeknek még tudatában volt, hogy az emberek tanítója,
törvényhozója a Napisten, azaz az emberek atyja.  És valóban, mi egy törvény
?  Eszme, gondolat.  Testnélküli valami, vagyis tehát a Napból származó
erőny.



Az archeológusok és etnográfusok jól ismerik a szkita népek, valamint a ma
élő magyar nép és rokonnépei kerek tükrét.  Erről érdekes, hosszú tanulmányt
ír dr. Mészáros Gyula A magyar kerek tükör cím alatt a Néprajzi Értesítő
folyóiratunk 1914. évfolyamában, megállapítván azt is, hogy e tükör rendesen
a Nap (néha a Hold) jelképének tekintetett.  Régen a tükrök többnyire fémből
készültek és a sárga vagy vöröses arany-, réz- vagy bronztükör a Nap jelképe
is lett, míg az ezüst- avagy más fehér fémből való, a Holdé.  Miután azonban
az arany azon fém, amelyet lágysága és szépsége miatt az ember legelőször
kezdett megmunkálni (Aranykor), így természetes, hogy az aranytükörnek volt
régibb és nagyobb szerepe.



Magyar őseink szerint tehát :  ha a kerek aranytükörbe tekintünk, ez
ugyanannyi, mint hogyha édesatyánk, a Napisten arcába, szemébe tekintenénk.



A lelkiismeret létezésének fölismerése szellemileg fejletlen, kezdetleges
ősembernél még nem tételezhető föl.  Ehhez már föltétlen magasabb fokú
szellemi fejlettség szükséges, amely szellemi színvonalat az ember,
szerintem, már a kőszerszámok készítése előtti korban is, az aranyfém
megmunkálása első korában ért el először, vagyis az Aranykorban, amely kort
habár ma többé-kevésbé mesebelinek tartják, de amelynek létezettségét én nem
vonom kétségbe, sőt azt tartom, hogy az első szellemi műveltség is már akkor
fejlődött ki, mégpedig igen magas fokra, habár ezután ismét igen mély
hanyatlás is következhetett.  Szerintem a lelkiismeret fölismerésére az
embert a tükröződés jelensége vezette, akár a vízben, akár arany, kristály
vagy csiszolt kő fölületében magát meglátva.  A tükröződés pedig, mint
fényjelenség, valóban nem is más mint a Napból származó erőny, amelynek
észlelhetősége ámbár ismét csak a Földanya által nyújtott anyag segítségével
válik lehetségessé (a fényt magát nem is láthatjuk, hanem csak az általa
megvilágított tárgyakat), ugyanúgy, mint ahogy a gondolat is a Napból
származó erőny, de amelynek, hogy megnyílvánulhasson, az agyvelőre van
szüksége, amely pedig a Föld által nyújtott anyagból áll.  A tükröződésnek
tehát saját teste nem lévén, valóban a lélekkel hasonlítható össze.
Mészáros említett cikkében számos adatot találunk arra, hogy az ősember a
tükröző fölületen megjelenő képét a léleknek tartotta, illetve azzal
hasonlította össze.  Ennek oka szerintem az, hogy tükörképünk tényleg
teljesen hozzánk hasonló, de mégis:  teste nincsen, tehát anyagilag nem
létezik, vagyis bár látjuk, ott van, de mégis tulajdonképen nincsen, azaz
hogy csak anyagilag nincsen, mivel hiszen csak fényjelenség.



Ugyanígy anyagilag nem létező valami egy tan avagy oktatás, tanítás.  Ha ezt
le is írjuk avagy le is nyomtatjuk, nem a papír és tinta vagy nyomdafesték a
tan, mert ugyanezekkel bármi mást is írhattunk, nyomtathattunk volna.
Vagyis egy tan is csak gondolat, azaz a Naptól származó erőny és tehát
anyagtalan, testetlen.  És mégis mily fontos lehet.  Emberek, egész nemzetek
sorsa függhet tőle.  Ugyanígy tiszta erőnyből álló, gondolatból álló egy
törvény is.  És íme, láttuk, hogy a régiek a Napistent tekintették a
törvények adójának, de hogy miért épen a Napistent, ezt csak most, magyar
őseink bölcsességét megismervén, értjük.  Ez is tehát jelképes gondolatuk
volt, amely azonban a természeti valóságot is pontosan kifejezi, amiből még
az is következik, hogy őseink e valóságot tehát ismerték.  Ha például a
kinaiak azt mondják, hogy Konfucse szelleme lebeg Kina fölött és őrzi azt,
úgy eredetileg e szavak is csak jelképesen voltak értendők, ha a mai
szellemi hanyatlás korában van is sok kinai, aki tényleg azt hiszi, hogy
Konfucse lelke ott van valahol Kína fölött a levegőben és védelmezi.  A
valóságban Konfucse lelke vagy szelleme alatt Konfucse erkölcsi tanítását
kell értenünk, ami tehát anyagtalan valami, de ami Kínát a romlástól
megvédeni alkalmas.  E kínaihoz hasonló hiedelem egyébként Európában is volt
régebben elég.  Sőt olyan is, amelynek jelképes értelme sem volt.



A lelkiismeret nem más, mint a lélek és az önmagam fogalmak egyesülése, ami
egy másik én gandolatát hozza létre, amely másik én, mivel testnélküli,
tisztán szellemi valami :  tehát fennköltebb, nemesebb, istenibb, tehát jobb
is mint a testi én.  Mivel pedig a lélek vagy szellem Édesatyánk, a Nap
adománya (a Napból származó "isteni szikra"), ennélfogva a lelkiismeret
szava is tulajdonképen a Napisten, azaz Édesatyánk szava.  Így lett tehát a
tükör a lelkiisrneret, azaz a másik, nemesebb én jelképe, és maradott az még
azután is, hogy az ember a tükröződés jelenségét már meg tudta magyarázni.
Hogy őseink egykor létezett magas szellemi műveltsége idején a Természet
ismerete, azaz a természettudomány, semmivel sem állott a mai mögött, azt
itt bővebben nem bizonyíthatom, mert ez tárgyunktól túlságosan messze
térítene el.  Hogy aztán lélektanilag az önmagunk szemlélése, amit a
tükröződés jelensége tesz lehetővé, a lelkiismerettel mennyire
természetszerűen függ össze, ezt magyaráznunk fölösleges.  Mivel pedig a
kerek aranytükör a Nap ábrázolata is, úgy a benne megjelenő arcunkkal ez
egyúttal a Napisten, azaz Édesatyánk arcát is jelentette, mivelhogy az ősi
természetvallási, valamint a mai népfölfogás szerint is a gyermek és a rá
többnyire hasonlító szülője, azaz tehát a fiú és édesapja, egymással
tulajdonképen azonosak.  Fiúban az édesapa (leányban az édesanya) él tovább,
viszont az édesapa élete mintegy a fiú megelőző életét képezi, amiszerint
tehát az önmagam-édesapa-fiú fogalma őseink gondolataiban azonosult.



Ha tehát az aranytükörbe tekintünk, ez jelképesen annyi is, mintha
édesatyánk arcába, szemébe, saját lelkiismeretünkbe avagy a Napisten szemébe
tekintenénk.  Viszont amit tehát lelkiismeretünk mond :  az Édesatyánk, azaz
a Napisten szava, tanítása, vagyis azon "isteni szózat", amelyet ha igazak
és jók akarunk lenni s a rosszat, valamint ennek következményét :  a
bűnhődést, el akarjuk kerülni, követnünk kell.



Ezek szerint, ha lelkiismeretünk szavát követjük, azaz Magyar Napatyánktól
örökölt lelkünkre hallgatunk, ez annyi, minthogyha a Napisten szeretetteljes
atyai tanítását, az általa megadott igaz törvényeket követnők.



Mai példabeszédekben, népmesékben, szokásos mondásokban, úgy nálunk, mint
más népeknél, a tükör, az "igazmondó tükör", a lelkiismeret jelképe, habár
ez ma már mindinkább feledésbe merül, lévén hogy az ősi természetvallás
eszmevilágát a zsidó-keresztény vallási fölfogás mindinkább elhomályosítja,
amely utóbbi pedig már nem a lelkiismeretet, hanem a Szentírást, vagyis
írott, megváltozhatlan törvényeket, szabályokat tekint erkölcsi alapjának.
Bárki más tanítása, vezetése pedig könnyebben lehet helytelen vagy önérdek,
önzés által befolyásolt, mint a szerető Édesatyáé, illetve Napatyáé, mikor
hiszen az édesatya az örök Természet rendje szerint, ha kell, gyermeke
életét a saját élete árán is biztosítani akarja, annyival is inkább, hogy
régen az egyén személye nem volt a családtól, törzstől és nemzettől annyira
különválva mint ma.  Ősvallásunk Napistene az igazi, önzetlen és szerető
édesatya eszményi mintaképe volt.  Ő örökkön örökké csüggedetlenül küzd
érettünk, ragyogó sugaraival verve vissza a világűrből mindenfelől reánk
törni és bennünket, valamint egész Földünket is elnyelni akaró halálos
Sötétséget és Hidegséget vagyis a Halált magát, amelyet őshitregéinkben
(mitoszainkban) két rettentő kígyóval, sárkánnyal avagy gonosz boszorkánnyal
jelképeztek.  Ő, a Napatya, küzd érettünk, harcol, miként a szerető édesatya
önfeláldozóan küzd szeretteiért, gyermekeiért, családjaért, gyermekei és
neje életeért, jövőjeért a mindenfelől reájuk törő ellenséges Idegen ellen.
És ő, az Áldott Nap, ahogy a Napot népünk máig is nevezi még, miként az
igazi édesapa, nem tud különbséget tenni jó és igaz, rossz és hűtlen, sőt őt
meg is tagadó gyermekei között.  Mindnyájunk életeért egyaránt harcol és
mindnyájunkra egyaránt árasztja éltető sugarait, melegét, világosságát, de
tőlünk soha semmit ezért nem kér, nem követel, nem vár, habár őseink
felfogása szerint, neki is épúgy fáj fiai minden gonoszsága mint a földi
édesatyának és époly boldogító neki is gyermekei minden erénye, hűséges,
tisztelő szeretete, hálája, mint a földi édesapának.  Amiért is őseink,
miként vogul rokonaink ma is, odaadó szeretettel tisztelték őt és dicsérő,
hálaadó himnuszokat zengettek neki.  (Ezzel tökéletes párhuzamban, őseink
mitológiája szerint a Földanya, azaz Ilona, is az igazi önfeláldozó, jóságos
édesanya mintaképe, aki a levegőt, vizet, terményeit minden gyermeke számára
egyaránt nyújtja, még a hálátlan, őt megtagadó, neki soha köszönetet nem
mondó gyermekeinek is.  Csak ezek, gonoszságukban, veszik el néha egymástól
az Áldott Föld tápláló terményeit.  Őseink ezért őt is odaadó szeretettel
tisztelték és hálaadó himnuszokat zengettek neki is.)



Mai teológiai alapon azt szokták a föntebb elmondottaknak ellenvetni, hogy
mivel a Nap is Isten teremtménye, így semmi értelme sincsen annak, hogy a
Napot, mégha csak annak eszmei, jelképes megszemélyesítését is, tiszteljük,
valamint helytelen dolog az erőny és a lelkiismeret forrásaként nem Istent,
hanem a Napot tisztelnünk.



Amire azonban a következőket válaszolhatjuk :



Először is természeti vagy tudományos tény, igazság, hogy a Földön életet
keltő erőny - s így a lélek, a lelkiismeret is - a Napból származik; a
tények, igazságok előtt pedig, ha az örök Természet vallása alapjain, vagy
pedig tudományos alapon akarunk maradni, szemet húnynunk nem szabad.  A mai
tudomány pedig kezd oda következtetni, hogy a lélek és az erőny egy és
ugyanaz, vagyis, hogy a lélek a Természet egyik ugyanolyan megnyilvánulása,
mint akár a hő, a fény, avagy a hang.  Eszerint a lélek nem természeten
kívüli, nem "természetfölötti" csoda tehát, mert hiszen semmi sincsen a
"természetesen kívül" avagy a "természet fölött", mert az örök Természet és
Isten is: ugyanaz.  Viszont ősvallásunk sem tagadta azt, hogy a Nap is Isten
teremtménye, hiszen úgy őseink fölfogása, mint vogul rokonaink mai hitregéi
szerint is, a Napisten az Ég Istenének fia, ami a költői megszemélyesítések
jelképes nyelvén szólva, tökéletesen ugyanazt jelenti, amit a mai vallások
is tanítanak: hogy a Nap Isten teremtménye, vagy tudományosan kifejezve: a
Napot a természet hozta létre.  (Mi több, ez még azt is jelentheti, hogy a
"Fiú-Isten" gondolata is csak ősnépeink mitológiájából származott, lévén ez
a sok ezredévvel régibb.)  Eszerint pedig kétségtelen tehát, hogy minden
erőny, valamint a lélek és lelkiismeret ősforrása is Isten, mert hiszen a
Napisten mindezt épúgy édesapjától, az örök, nagy Istentől, a Természet örök
ősforrásából örökölte mint mi, emberek a Napistentől.  Viszont az, hogy
mondhatjuk, miszerint: édesapánkat is csak nagyapánk nemzette, vagypedig azt
is, hogy: édesapánkat is Isten teremtette, ez még egyáltalán nem ok arra,
hogy édesapánkat ne szeressük, ne tiszteljük, iránta gyermeki hálával ne
legyünk.  Amiért is tehát őseink, bár tisztában voltak azzal, hogy a
Napisten is Isten teremtménye, ezt nem tartották oknak arra, hogy
édesapjukat ne szeressék, ne tiszteljék, illetve hogy a Napot is a
legnagyobb szeretettel ne tiszteljék.  Ha kétségtelen is, hogy minden jó,
egy jó termés, mindennapi kenyerünk első kútforrása is a Nagy Isten, úgy ez
még nem ok arra, hogy tagadhassuk, miszerint mindezt mi közvetlenül a Naptól
és Földtől kapjuk.  Ha tehát a szülők gyermekeiknek szeretettel gondját
viselik, ha fáradságosan és önfeláldozóan igyekeznek azok mindennapi
kenyerét biztosítani, ezért nem helyeselhetnők a gyermeket, aki vállvonással
azt mondaná: "Semmi értelme, hogy én ezért atyámnak, anyámnak legyek hálás,
mert mivel minden jó Istentől származik, hála és köszönet tehát csak őt
illeti meg, aki atyámat és anyámat is teremtette."  Sőt mindnyájan azt
tartjuk, hogy minden erkölcsi érzésnek, kötelességtudatnak egyik igen fontos
alapja, kiindulópontja a szülők iránti tisztelet érzése, amivel a mai,
prófétai vallások sem kísérelték meg, ellenkezni, hanem éppúgy tanítják azt
mint az ősi természetvallás.  Sőt mivel az édesapa és a lelkiismeret
fogalmai - amint föntebb kimutattuk - egymással jelképesen azonosak,
eszerint tehát a szülők iránti tisztelet és a lelkiismeret közötti
összefüggés nem vonható kétségbe.



A magyarság legközelebbi élő rokonai, a vogulok, is azt tartják, hogy a
Napisten mindenben édesapja, Numitorem, azaz az Ég Istene tanácsát kéri ki s
neki szót fogad.  A szófogadást pedig a gyermeki kötelességek egyik
legfőbbikének tartjuk, eltekintve attól, hogy a szerető és jóakaró édesatya
szavát megfogadó gyermek elsősorban is maga látja hasznát.  Miután pedig,
amint láttuk: az édesapa és a lelkiismeret szava őseink fölfogása szerint
jelképesen szintén ugyanaz, eszerint tehát minden oldalról őseink fönti
filozófiája és jelképezése helyes, igaz és mélységes bölcsességen,
átgondoláson alapuló voltát látjuk bizonyítva.



Őseink, valamint ősvallásunkat még nem feledett vogul rokonaink fölfogása
szerint is minden létezőnek eredete, ősoka, előidézője az Ég, azaz Isten,
vagyis a mindent létrehozó Természet örök és emberi ésszel föl nem fogható
egysége, amely egység költői megszemélyesítése: a fenséges, öreg férfinek
képzelt Nagy Isten.  De mindez nem akadályozta őseinket és nem szabad
akadályozzon bennünket sem abban, hogy szerető, gondviselő és bennünket
oktató, tanító édesatyánk iránt, azaz a Napisten iránt is, a legmélyebb
tisztelettel és szeretettel viseltessünk.  A teológusok ama ellenvetésére
pedig, hogy ezek szerint tehát őseink a Napot imádták, azt felelhetjük, hogy
őseink tulajdonképen sem a Napot, sem senki mást nem "imádtak" - a szó mai
értelmében -, csupán szerették és tisztelték, mint ahogy a jó és hálás
gyermek szereti és tiszteli édesatyját, anélkül hogy "imádná" őt.



Viszont a teológusok és tudósok amaz ellenvetésére, hogy miként lehessen
égitestet, azaz tehát élettelen tárgyat, édesapaként tisztelni, ezeket
válaszolhatjuk :



Őseink is igen jól tudták, hogy a Nap nem élő személy, hanem csupán égitest,
de náluk csak jelképezésről volt szó.  Erkölcsi nevelést szolgáló
jelképezésről.  őseink a Napban azon eszményi és erkölcsi édesapa-mintaképet
tisztelték, amely mintaképet ők maguk alkották meg maguknak. Fölfogásukban
a Nap csak úgy volt édesatyánk, a Föld csak úgy édesanyánk, mint ahogy a
Nagy Istent is csak költőileg jelképezték fenséges, öreg férfialakkal
(nagyapa), habár tisztában voltak azzal, hogy ő az örök Természet, az örök
Mindenség maga, amely emberi ésszel föl nem érhető, nem ábrázolható, vagyis
hogy ő a Mindenség összes örök törvényeinek is egy fenséges Egységbe való
filozófiai egyesítése és költői megszemélyesítése.  Hisz a legegyszerűbb
ősmagyar is tudta, látta, hogy a Napnak nincsen keze, lába, nem ül
aranyszőrű lovon mint a jelképes hitregékben (mythoszokban), valamint
teljesen tisztában voltak azzal, hogy a Föld sem hasonlít emberi nőhöz,
akinek szeme, szája, keze, lába volna hogy a Föld gyermekeit nem emlőkkel,
hanem terményeivel, a vízzel és a levegővel táplálja.  Mindez pedig azt is
jelenti, hogy őseink a mai, csodákban és emberalakú istenségekben hívő
vallásos embereknek szellemileg magasan fölötte állottak, azaz hogy ők még
tudtak jelképekben gondolkodni, ami a mai gondolkodásban mindinkább már
kivesz.  A hiba tehát bennünk, de nem őseink felfogásában van.



Másodszor pedig koránt sincsen még eldöntve, hogy az égitestek vajon minden
önélet és öntudat nélkül valók-e ?  Tudósok elmélkednek azon, hogy
tulajdonképen mi is az öntudat, a lélek, és hogy ez mily viszonyban van az
anyaggal, hogy hol és milyen mennyiségben van meg emberben, állatban,
növényben és az úgynevezett "holt anyag"-ban ?  És ha mindaz, ami lélek és
gondolat, a Napból származik a Földre, miért kell okvetlen azt tartanunk,
hogy mindez csak azután nyilvánulhat meg, miután a Földre érkezett ? Vajon
nem működhetik-e már a Napban is ?



Őseink felfogása szerint a napfény is erőny, ugyanúgy mint a mai tudományos
felfogás szerint is.  Vagyis, végtére ezt is a minden létező örök Okától
vagyis Istentől kell származtatnunk.  Mégis nevetséges volna tagadnunk, hogy
a Földet megvilágító fény forrása a Nap.  Vagyis annak megállapítása, hogy
minden egy közös, egyetlen ősforrásból, ősoktól, vagyis Istentől származik,
tehát épen őseinknek tulajdonítható, valamint az ősoknak méltóságos, öreg
férfialakkali ábrázolása, helyesebben: jelképezése is.  Az öregséggel ők a
végtelen ősidők óta örökké létezettséget jelképezték.  De hogy ez a mi
őseink eszméje volt, a mai magyar nyelv is tanusítja még, mert csak a
magyarban hangtanilag azonos az öreg és az örök szó.  Ez eszmét tehát a
később keletkezett népek a mi mitológiánkból - amely valamennyi közül a
legrégibb - örökölték.  Így az egyiptomiak, így a zsidók és ezektől a
kereszténység is.  Csakhogy a mi őseinknél azon megállapítás, hogy minden
létezőnek egyetlen Oka van, mindig egyszerű bölcseleti vagy, ha úgy akarjuk,
tudományos megállapítás maradt, sohasem öltött fanatikus alakot.  Sohasem
jutott eszükbe üldözni olyasvalakit, aki e megállapítás helyes voltában
kételkedett avagy azt nem fogadta el.  Csak a fanatizmus képes arra, hogy
vad türelmetlenséggel és gyűlölettel üldözzön, öljön és pusztítson mindent
és mindenkit, ami és aki az eszmével ellenkezésben van avagy látszik lenni.
Ugyanígy őseink, habár e dolgot megállapították, de azért nem kezdték saját
gyönyörű mitológiájukat, sem ennek fenséges, költői, művészi kincseit
irtani.  Ennek oka volt mindenesetre az is, hogy őseinket más, később
keletkezett avagy utóbb lehanyatlott, népekénél magasabb fokú szellemi
képességeik alkalmassá tették annak fölfogására is, hogy mitológiájuk, amely
hiszen csupa jelképezés volt, egyáltalán nincsen azon eszmével
ellenkezésben, hogy az egész létező Mindenség egyetlen nagy Egység.
Ugyanígy felsőbbrendű elmebeli képességeik náluk fanatizmus avagy vallási
téboly létrejöhetését is kizárták.  Őseink, bár költői lelkületűek voltak,
de emellett józanok, okosak is;  aminthogy ilyen volt mindig a magyar nép,
amely az Európát vérbeborító vallásháborúk és vallási forrongások ideje
alatt is mindig közönyös és nyugodt szemlélője volt a körülötte történőknek.
E szellemi fölényünkre vezethető vissza az is, hogy Magyarország volt
Európában az első, ahol a tordai országgyűlésen már 1545-ben törvényesen
kihirdették a vallásszabadságot.  Holott Párizsban és Franciaországban,
Európa akkori műveltségi központjában, 1572-ben, tehát 27 évvel későbben,
augusztus és szeptember havában, a borzalmas "Szent Bartolomeus éjszakák"
alatt, felsőbb rendelkezésre 22.000 protestánst gyilkoltak meg.  A nagy
különbség tehát a faj szellemi tulajdonságaiban rejlik.



Sajnos, való azonban, hogy a magyar kereszténység első századaiban az új
vallást terjeszteni bejött nagyszámú idegen volt az, aki vak fanatizmussal
és gyűlölettel irtott mindent, ami a népet saját ősvallására emlékeztette s
ez az oka annak, hogy ősvallásunk ma magyarok előtt is úgyszólván
ismeretlen, és hogy a legtöbben, bár alaptalanul, azt elveszettnek, mások
pedig kezdetleges népekéhez hasonló babonákból állott valaminek tartják.



Őseink táltosai erkölcsi tanítása egyik sarkalatos pontja, sőt legfőbb
alapja tehát ez volt :



Aki lelkiismerete szavára hallgat, azt soha el nem némítja, az soha az igaz
útról le nem tér.  Az ember tévedhet, lehet önző, pártos, részrehajló;  az
írott malaszt, a szabályok lehetnek tévesek és a változó viszonyok,
körülmények folytán elavulhatnak.  Ami néhány századdal avagy ezredévvel
ezelőtt helyes és szükséges volt, az ma lehet helytelen és káros. Egyetlen
tanítás, egyetlen törvény van, amely örökké igaz marad, amely az adott
körülményekhez alkalmazkodik :  az élő lelkiismeret, amely sohasem avul el,
mint az írás és sohasem téved, sohasem pártos, mint az ember.  A
lelkiismeret, isteni szózat, és aki erre hallgat, bűnös sohasem lesz.



Tudom, hogy a teológusok valamint a materialisták ellenvetése erre a
következő :  A lelkiismeret, csak emberi dolog és az ember tévedhet is,
tévedhet tehát a lelkiismeret, is.  Hány nép, hány vallási szekta van,
amelynek erkölcsi tanítása tulajdonképen gonosz, sőt sokszor visszataszító,
amely népeknél vagy szektáknál például a gyilkolást, rablást, pusztítást
gyermekkor óta kötelességként nevelik az egyénbe és így fölnövekedvén, e
gonoszságokat lelkiismeretbeli kötelességének tartja.  A lelkiismeret, tehát
teljesen relatív valami.



Ez állításnak azonban már kiindulópontja téves, vagyis csak fölületes és
szűk látókörű gondolkodás eredménye.  Először is az ilyen felekezetek, tanok
mindig csak úgy keletkezhetnek, hogy a lelkiismeret, elmellőztetvén, helyébe
bizonyos próféták, vallásalapítók, azaz egyes emberek által kitalált tanok,
összeirkált tanítások tétetnek.  Az illető vallásalapító pedig lehetett
lelkileg beteg egyén is, akinek tanítását eleintén csak a hozzá
többé-kevésbé hasonló emberek, esetleg érdekből is, - a lelkiismeretüket
elhallgattatva - követték, majd az általa befolyásoltakat is félrevezették.



A lelkiismeret, azaz maga a sugalló lélek, nem csupán "emberi" valami s nem
olyan földi, anyagi dolog tehát, amilyennek az ellenmondók képzelik. Hiszen
ők sem tagadhatják, ha csak nem teljesen materialisták, hogy a lélek
Istentől származik.  Ha pedig materialisták, úgy nem tagadhatják, hogy a
szellemi működéseket létrehozó erőnyök a Napból származnak, ami szerint a
lelkiismeret, mégiscsak földöntúli eredetű.  A teológusok is el kell
ismerjék, hogy a lélek az, ami bennünket anyagtól, növénytől, állattól
leginkább megkülönböztet, valamint a materialisták sem tagadhatják, hogy a
magasabb fokú szellemi, vagy mondjuk "agyvelői" működés az, ami minket más
élő lények fölött emberré tesz.  Miután pedig a szellemi működés, a
gondolat - azaz a lélek - tehát erőny (energia), így :  ha a mi agyvelőnk
több erőnyt termel, mint az állati, eszerint több erőnyt kapott is a Napból,
minden földi erőny ősforrásából.  Ez a magyarázata tehát annak is, hogy az
emberek értelmessége, értelmi képessége nem egyenlő.  Mivel az erőny örök és
sem elő nem állítható, sem meg nem semmisíthető, ezért ha többel
rendelkezünk, akkor többet kellett kapnunk is.  Némely faj, némely ember
agyveleje alkalmasabb a Napból származó erőnyt fölfogni és fölhasználni, más
fejletlenebb avagy elhanyatlott fajoké, egyéneké erre kevésbbé alkalmas, míg
viszont sokan, sőt talán a legtöbben, rossz szokások, gondatlanság, lustaság
következtében agyvelejüket rontják, elhanyagolják és így a Napból
mindnyájunk számára egy formán érkező, mindnyájunknak egyaránt nyújtott
erőnyt fölhasználni agyvelőjük alkalmatlanabbá válik.  Azt mondottuk, hogy
nagyobb mennyiségű erőnnyel, azaz értelemmel csak úgy rendelkezhetünk, ha
nagyobb mennyiséget kaptunk, azaz fogtunk föl.  Hogy gépeket erőteljesebben
működtethessünk, nagyobb mennyiségű tüzelőanyagra is van szükségünk.  De
tudjuk, hogy az égés által fölszabaduló erőny is a Napból származott, akár
fát, kőszenet avagy olajat használunk is el.  Tény, hogy a Napban székelő
óriási erőnymennyiség is az ő atyjától, a végtelen Égtől, származott,
amelyet az emberi ésszel föl nem fogható, meg nem magyarázható Örök Istenben
személyesítünk meg, aki mindennek meg nem fejthető kezdete.  Ezt az
Ős-Istenséget magyar elődeink Ok-nak is nevezték, amely ok megszemélyesítése
Okkán vagy Okkún néven is neveztetett, amely név értelme ok-lény, ok-ember,
ok-király volt, mivel ősnyelvünkben a kán vagy kún szó, különösen kún
őstörzseink nyelvében, ember, lény és király értelemmel is bírt.



Épen a lelkiismeret fönt említett relatív voltában, az adott körülményekhez,
neveléshez, viszonyokhoz való alkalmazkodó képességében és
befolyásolhatóságában van a lelkiismeret örök értéke.  Ezért nem avulhat el
soha, mint az írott szabályok avagy a megcsontosodott, megrögzött szokások.
Ezért marad a lelkiismeret amaz "isteni megnyilatkozások"-kal is azonos,
amelyeket a prófétai vallások már szószerint értelmeznek, de amelyeket
ősvallásunkban csak jelképesen neveztek így.  A lelkiismeret tehát azon
"isteni szózat", azon örök értékű, örökkön élő, örökkön igaz és üde, soha el
nem avuló tanítás.



A prófétai vallások szerint Isten személyesen jelenik meg és diktálja
rendelkezéseit, törvényeit, amiben tilos kételkedni.  Említém, hogy a régi
görögök szerint is Apollon személyesen diktálta Likurgosznak törvényeit.
Őseink fölfogása szerint ellenben az "isteni szózat" avagy "megnyilatkozás"
azonos volt saját lelkük, azaz lelkiismeretük szavával.  Az Isten által
adott ihlet, fölvilágosodás, megnyilatkozás őseinknél tehát még jelképesen
volt fölfogandó és a saját lelkünk, lelkiismeretünk, a saját elménk
fölfedezéseit, eszméit jelentette.  Mivel azonban a lélek a Napisten
adományaként volt fölfogva, a szellemi működések pedig valóban a Napból a
Földre sugározott erőnyből származnak, ezért eszméinket valóban a Napisten
által sugallottaknak mondhatjuk.  Ilyen valóságokon alapulók voltak tehát
őseink táltosai jelképes beszédei, amelyeket az őket hallgató őseink még
értették, jelképes értelmüket még tudták és tehát nem is vették szószerint.
Ellenben későbbi és szellemileg fejletlenebb népek ilyesmit fölfogni már nem
voltak képesek és ezért mindent szószerint vettek.  Ma azonban, ismét
jelképekben szólva :  "Mivel a Magyarok Istene elménket ismét
fölvilágosította", mindezeket megtudtuk és újból értjük.



Az "isteni szózat" avagy "megnyilatkozás" tehát őseink észjárása szerint a
Napisten, (akit a tulajdonképpeni magyar törzsek Magyarok Istenének is
neveztek), azaz a lelkiismeret a lélek szava is.  Őseink tehát jelképesen
szólva, azt mondották, hogy erkölcsi és vallási törvényeiket nekik a
Napisten adta.



Vannak, igaz, züllött, eltévelyedett népek, amelyek vallási törvényei
gonoszak, amiáltal e törvények követői az emberiségre károsakká válanak.
Nos, itt az egyének kicsi koruk óta e téves erkölcsök szerint neveltetve,
nem tehetnek arról, hogy félrevezetvék és bizonyos rossz cselekedeteket
kötelességüknek és jó cselekedeteknek fognak tartani.  Ez tehát a relatív
lelkiismeret Ha az illető ellenkezik nemzete, hazája törvényeivel :  bűnt
követ el, még ha e törvények hibásak is.  Nagyobb fokút, ha azokat csak
hanyagságból avagy hűtlenségből nem követi, kisebb fokút, ha azon törvények
hibás és káros voltára kezd ráeszmélni.  Ez utóbbi esetben is, habár még
köteles a törvényeknek engedelmeskedni - hogy árulóvá ne legyen - de
kötelessége e téves törvények ellen becsületes, szelíd eszközökkel küzdeni,
hogy nemzetét ilyen káros törvények elmaradhatatlan, rossz következményeitől
megmentse s ezen káros törvények kiküszüböltetését elérhesse.  Vagyis : itt
is ismét csak a lelkiismeret mutatandja meg neki a követendő helyes útat.
Viszont mihelyt ilyen eltévelyedett törzsnél a lelkiismeret kultusza
fejlődend ismét ki: a téves tanok hamarosan meg is szünendenek, mintahogy
ilyenek keletkezése oka is csak a lelkiismeret elmellőzése volt.



Habár tehát létezik relatív lelkiismeret is, ez még nem jelenti azt, hogy
abszolut lelkiismeret is ne létezne.  Épen így, ha egyes népeknél relatív,
sőt téves erkölcsi törvények is léteznek, ez még nem jelenti azt, hogy nem
léteznek abszolút erkölcsi törvények is, amelyek az egész emberiség számára
általában érvényesek.  Az eltévelyedéseket és bizonyos relatív körülményeket
leszámítva, általános és abszolut erkölcsi törvények az ilyenek :



Ne ölj, ne lopj, ne paráználkodjál, ne csalj, ne hazudjál, ne légy kapzsi
vagy fösvény ;  ne használd ki, ne nyomd el, ne kínozzad sem embertársad,
sem az állatot.  Szeressed gyermekeid, légy érettük, ha kell, önfeláldozó
is.  Szeressed és tiszteljed szüleid, őseid, nemzeted, családod, hazád,
embertársaid.  Légy bátor, hű, szorgalmas, teljesítsed kötelességeidet,
váltsad be adott szavad stb.  Ezek tehát általános, minden vallástól
független, sőt téves avagy viszonylagos (relatív) tanok ellenére is fönnálló
természeti, azaz isteni törvények, amelyeket nagyjában a kereszténység is
így tanít, de amelyek sok ezredévvel e vallás keletkezése előtt a
legkülönbözőbb népeknél a természetvallás is már így tanított.  Így tanítja
ezt Konfucse, Buddha, Mohamed, valamint például a japáni sinto vallás is,
amely utóbbi Japánnak ma is élő, ősi természetvallása, amelyre a XIX.
században az uralkodó család és a legfőbb úri osztály egyrésze is
visszatérvén, ezt ismét az állam nemzeti vallásává tette.  A nép nagyrésze
ma is buddhista még.



Ami azonban a legfontosabb :  az, hogy - amint a föntebbiekből kitünt -
téves, káros avagy bűnös erkölcsi felfogás csak ott keletkezhet, ahol az
erkölcsi alapokat már nem a lelkiismeret, hanem csakis bizonyos írott
törvények, megcsontosodott vagy elavult hagyományok, tanok képezik, amely&